Egyiptomi Szent Mária - Április 2.

Egyiptomi Mária, akit bűnös Máriának is mondanak, negyvenhét évig élt szigorú remeteéletet a sivatagban, ahová az Úr 270. esztendejének táján, Claudius idejében vonult el. Egy Zosimas nevű apát, amikor átkelt a Jordánon, és bejárta a nagy sivatagot, hátha rátalál egy szent életű atyára, meglátott valakit, aki meztelen testtel és a nap sugaraitól feketére égve járkált. Egyiptomi Mária – mert ő volt az, akit megpillantott – tüstént futásnak eredt, Zosimas pedig annál gyorsabban szedte utána a lábát. Ekkor az asszony így szólt: „Zosimas apát, miért kergetsz engem? Bocsáss meg, de nem fordulhatok arccal feléd, mert nő vagyok és mezítelen, de nyújtsd ide a köpenyed, hogy szégyenkezés nélkül láthassalak téged.” Az apát elcsodálkozott, hogy nevén szólították, átnyújtotta köpenyét, és a földre borulva kérte, hogy adja rá áldását. Mire az asszony: „Az áldásosztás inkább téged illet meg, atyám, akit papi méltóság övez.” Ahogy az meghallotta, hogy nevét és tisztét is tudja, még jobban ámulatba esett és állhatatosabban könyörgött, hogy áldja meg. Akkor így szólt az asszony: „Áldott az Isten, a mi lelkünk Megváltója.”

Miközben az asszony kitárt karokkal imádkozott, az apát látta, hogy úgy egy könyöknyire felemelkedett a földről, Az öreg erre gondolkodóba esett, hogy nem gonosz lélekkel van-e dolga, és nem csak színlelte-e az imádságot. Mire ő: „Isten fizessen meg érte, amiért engem, bűnös asszonyt tisztátalan léleknek gondoltál.” Erre Zosimas megeskette őt az Úrra, hogy el kell mondania neki a sorsát. Mire az asszony: „Bocsáss meg nekem, atyám, mert ha elmesélem neked, hogy mi vagyok, úgy fogsz tőlem menekülni, mint a kígyótól, beszédem bemocskolja a füledet, és a lég elsötétül a szennytől.” De mikor az apát nem tágított, így szólt: „Én, testvérem, Egyiptomban születtem, tizenkét évesen Alexandriába mentem, és ott tizenhét éven át nyilvános kéjelgésre adtam a testemet, és soha senkitől nem tagadtam meg magam. Mikor az emberek arról a vidékről felzarándokoltak Jeruzsálembe a Szent Kereszt imádására, megkértem a hajósokat, engedjék meg, hadd utazzam velük. Mikor pedig a hajóbért hozták szóba, azt mondtam: »Fizetni nem tudok, testvérek, hanem a hajóbér fejében tiétek a testem.« Így megkaptak engem, és övék lett a testem hajóbér gyanánt.

Amikor aztán Jeruzsálembe érkeztem, és a Szent Kereszt imádására a többiekkel együtt egészen a templom kapujáig jutottam, hirtelen láthatatlan kezek taszítását éreztem: nem engedtek belépni. Újra és újra elértem az ajtó küszöbéhez, s azon nyomban éreztem az erőszakos taszítást. Minthogy mindenki szabadon be tudott menni, és semmi akadályba nem ütköztek, magamba szálltam, és elgondolkodtam azon, hogy mindez bűneim mérhetetlen sokasága miatt történt velem. Kezemmel verni kezdtem mellemet, keserűbbnél keserűbb könnyeket hullattam, szívem mélyéből sóhajtoztam, és felnézve megpillantottam a Boldogságos Szűz Mária képét. Akkor könnyek közt kérlelni kezdtem őt, hogy esdjen kegyelmet bűneimre, és hogy engedjen be a Szent Kereszt imádására, megígérvén, hogy ellene mondok a világnak, és hogy ezután tiszta maradok. Mikor így imádkoztam és a Boldogságos Szűz nevében visszanyertem bizodalmamat, ismét a kapuhoz mentem és minden akadály nélkül beléptem a templomba. Mikor pedig szent áhítattal imádtam a Szent Keresztet, valaki három pénzdarabot adott, amiből három kenyeret vettem, s egy hangot hallottam, amely így szólt hozzám: »Ha átkelsz a Jordánon, üdvözülsz.« Átkeltem hát a Jordánon, és ebbe a pusztába jöttem, ahol negyvenhét éve egy árva lelket sem láttam, a három kenyér pedig, amit magammal hoztam, idővel kőkemény lett, de negyvenhét évig elegendő táplálékot nyújtott nekem, pedig ruháim már réges-régen szétmállottak. Tizenhét évig gyötörtek testi kísértések ebben a pusztában, de mostanra Isten kegyelméből mind legyőztem őket. Íme, minden tettemet előadtam neked, kérlek, buzgón fohászkodj érettem Istenhez!”

Akkor az öreg földre borulva áldotta az Urat szolgálóleányában. Erre az így szólt: „Kérlek téged, hogy Nagycsütörtökön térj vissza a Jordánhoz, és hozd magaddal az Úr testét. Én is elmegyek hozzád ugyanoda, és kezedből fogom magamhoz venni a szent testet, mert attól a naptól fogva, hogy idejöttem, nem áldoztam.”

Az öreg visszatérvén kolostorába, egy év múltán, mikor elközelgett Nagycsütörtök napja, fogta az Úr testét, és elmenvén a Jordánhoz, megpillantotta az asszonyt a másik parton, aki keresztet vetett a vízre, és átment az öreghez. Látva ezt, elámult az apát, és alázatosan lába elé borult. Mire az asszony így szólt: „Vigyázz, hogy mit teszel, hiszen nálad van az Úr teste, és papi méltóságban tündökölsz. De kérlek, atyám, hogy kegyeskedjél jövőre is eljönni hozzám.” Akkor a vízre keresztet vetve átlépdelt a Jordánon, és elindult a sivatag magányába. Az öreg pedig visszatérve kolostorába, a következő évben ismét eljött arra a helyre, ahol először beszélt vele, de már holtan találta. Erre sírni kezdett, de nem merte megérinteni, s azt mondta magában: „Én bizony eltemetném szent testét, de félek, hogy nem tetszene neki.” Ezen töprengve a feje mellett egy földbe karcolt írást vett észre, ami így szólt: „Temesd el, Zosimas, Mária testét, add vissza porát a földnek és imádkozz érettem az Úrhoz, akinek parancsára április második napján elhagytam e földi világot!” Ekkor az öreg megértette, hogy miután Mária az Úr szentségében részesült, és visszatért a pusztába, bevégezte életét; s azt a pusztát, amit Zosimas harminc nap alatt alig tudott bejárni, ő egy óra alatt végigfutotta, és megtért az Úrhoz.

Mikor az öreg elkezdte ásni a földet, de nem ment neki, megpillantott egy szelíden feléje közeledő oroszlánt, s azt mondta: „Ez az asszony meghagyta, hogy temessem el a testét, de én, mivel öreg vagyok már, nem tudok ásni, s nincs is ásóm. Ásd ki hát te a földet, hogy el tudjuk temetni szentséges testét.” Ekkor az oroszlán ásni kezdett, és egy megfelelő gödröt kapart ki. Ennek végeztével, mint egy szelíd bárány, elment az oroszlán, az öreg pedig istent dicsőítve megtért a kolostorba.

fordította: Szente Katalin

________________________________

Bálint Sándor

ÜNNEPI KALENDÁRIUM

Egyiptomi Szent Mária - Április 2. 

Egyiptomi Mária a legenda szerint Alexandriában sokáig örömlány volt. Később megtért és Jeruzsálembe zarándokolt.^* Ezután vezeklő, Istenbe merült életet élt a Jordán melletti sivatagban. Itt az elaggott Zozizmus szerzetes bukkan rá: láta egy embert – írja^* az Érsekújvári-kódex a Legenda Aurea nyomán – járván mezítelen és fekete testbe. És az napnak hőségétől megégett vala ő teste. Ez vala Kedig Mária Egypciaca, hogy látá Zozimást ez asszonyállat, legottan elfutamék. És Zozimás utána nagy hamarságval futnia kezdett. Tehát mondá ez asszonyállat: Zozimás apátúr, mit űzöl engemet. Megbocsássad nekem, mert nem fordíthatom, avagy nem tétethetem én orcámat hozzád azért, hogy asszonyállat vagyok és mezítelen. De adjad te palástodat, hogy láthassalak tégedet szemérem nélkül. Zozimás azt hallván, hogy őtet nevén nevezé, megijede rajta, és palástját neki veté, avagy adá. És az földre esék. És kéré őtet, hogy megáldanája. Mondá neki az asszonyállat: téged illet inkább atyám az áldomás, kit papságnak méltósága ékesit. Az szent jámbor, hogy azt hallá, hogy ő nevét és ő tisztét tudnája annál inkább csodál vala őrajta. És alázatosban kéri vala, hogy őtet megáldanája. Tehát mondá az asszonyállat: áldott legyen Isten, mi lelkünknek megváltója. Azonban, hogy ez asszonyállat keze felemelvén, imádkoznéjék, látá Zozimás Máriát olyha egy sengnyire az földtül felemelve. Tehát ez látván az vén atya kételkedni kezde, netalán fertőzetes lélek, avagy pokolszellet vóna. És mutogatnája magát, hogy imádságot tenne. Tehát mondá ez asszonyállat Zozimásnak: bocsássa Isten neked, ki engemet bűnes asszonyállatot fertőzetes léleknek, avagy pokoszelletnek alítottál.

Ezután elmondja Zozimusnak parázna fiatalságát, megtérését, Jeruzsálembe való különös zarándoklatát. Nem volt pénze. A hajósok csak úgy voltak hajlandók elvinni, ha testét hajóbérül odaveti nekik. A szent városban siet a Szentkereszt imádására, de láthatatlan erők mindig eltaszigálják az ajtótól. Szándéka csak harmadszorra sikerül. Bent egy ember három pénzdarabot nyom a markába. Ezen három kenyeret vesz. Hangot hall, hogy a Jordán melletti sivatagban vezekeljen.

Itt él negyvenhét évig, ruhája lefoszlik róla. A kővé aszott három kenyér tizenhét esztendeig táplálja. Vallomása végén kéri Zozimust, hogy nagycsütörtökön, az Úrnak végvacsorája napján jöjjön el ismét hozzá, és áldoztassa meg. Az öreg ezt meg is ígéri neki. Nagycsütörtökön Zozimus a szentséggel csakugyan eljön. Megáll a Jordán partján. A tulsó oldalon Mária keresztet vet magára, és rajta általmene, mint kemény földen.Magához veszi a szentséget. Megbeszélik, hogy egy esztendő múlva Zozimus ismét fölkeresi. Ekkor azonban Máriának már csak a holttestét találja meg. A sírásással nem boldogul, mert a föld kőkemény. Erre két oroszlán jön a segítségére.

Maria Aegyptiaca Peccatrix ünnepét legtöbb középkori misekönyvünkben megtaláljuk. Kápolnája állott Székesfehérvárott,^* amelyet nyilván vezeklő nők számára alapítottak.

Az erdélyi Remete (Ramet) görögkeleti román templomban Mária és Zozimus freskója látható a XV. századból.^* Érsekújvár környékéről^* került be a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galériába egy Egyiptomi Máriát ábrázoló táblakép (1465).

Egyiptomi Mária legendájának közkedveltségét mutatja, hogy messze túlélte a középkort és számos megverselt változatban a XX. századot is megérte. Hazai barokk szövegezéseiről mi nem tudunk. Nyilván ilyenek is bővében voltak, amelyeket a jámbor érdeklődés miatt mindig újra nyomtak. Ilyen egy 1859-ben, Szabadkán megjelent verses ponyvanyomtatvány: A penitenciatartó és bűnein kesergő egyiptomi szent Máriáról éneklendő versek.

Előadása, menete sajátságos módon megegyezik az Érdy-kódexéval. Itt csak a befejezés és ajánlás,továbbá a barokk áradású imádság idézésére kerül sor:

Nagycsütörtök - 2026.

Nagycsütörtök az Oltáriszentség szereztetésének ünnepe, Jézus szenvedésének kezdete. Bátai neve csonkacsütörtök. Ritkán zöldcsütörtök neve is hallható. Ezt Somogyi Elek így magyarázza: ez a név a Getsemáni nevű zöld kerttől származott. melyben a mi váltságunk zöldülni és csírázni kezdett.^*

Nagypéntek 2026.

Nagypéntek a csíki székelység ajkán itt-ott hosszúnap, az északi csángókén aszupéntek,^* ősi egyházi hagyomány nyomán nagyszombattal együtt a böjt és gyász napja. Mégsem pirosbetűs ünnep: Krisztus nem a Kálvárián, hanem húsvét hajnalán dicsőült meg. Viszont kálvini felfogás szerint a megváltást már Krisztus kereszthalála meghozta. Ezért a református egyház nagypénteket tekinti legnagyobb ünnepének.

Nagypénteknek a hivő katolikus néphagyományban több egymással állandóan vegyülő, újabbnál újabb változatokat termő megnyilatkozása van. Természetesen a passió, népiesen pársió, pásió emelkedik ki, vagyis Jézus kínszenvedése és kereszthalála, továbbá a keresztnek és az arma christi néven összefoglalt kínzóeszközöknek legendában, énekben, elmélkedő imádságban épületes szándékkal való számbavétele. Igen jelentős a passiónak a misztériumjátékokban, felvonulásokban, Mária-siralmakban való fölidézése, elsiratása is.^* Mindezeket legtöbbször már nem a kánoni evangélium, hanem az apokrif hagyomány, legenda és látomás ihlette. Kívül kerül a liturgia kötelékén, bár nem szakad el tőle.

A kínszenvedésről való ájtatos megemlékezés természetesen nincs kötve a nagyböjthöz, nagyhéthez, nagypéntekhez, bár ez az időszak szentesíti. Alkalomszerűen sorrakerül pénteki napokon, a Szentkereszt és a Hétfájdalmú Szűzanya ünnepein, továbbá búcsújáró helyeken végzett ájtatosságokon, halotti virrasztásokon, mindennapos magánáhítatban is.

Jézus a keresztet hordozván, kiméne azon helyre, mely agykoponya helyének mondatik, zsidóul pedig Golgotának (János 19, 17). A Kálvária latin képzésű szó.

A Kálvária a keresztáldozat színhelye, ahol a hagyomány szerint Ádám sírja volt. Erre emlékeztet a keresztfa tövében ábrázolt koponya, amely a legenda jelképes nyelvén a bűnbeesés és megváltás összefüggését fejezi ki. Ezt az őshagyományt már egy Tertullianusnak tulajdonított versezet is megörökíti:

Szent Ambrus - Április 4.

Az Ambrus (Ambrosias) név az ámbrából ered, ami erősen illatozó és igen értékes fűszer. Ambrus igen értékes az Egyház számára, s mind szavaiban, mind tetteiben erősen illatozott. Vagy az ámbra és a syos, azaz ‚Isten’ szavakból ered, mintegy ‚Isten ámbrája’. Isten ugyanis őáltala, mint valami ámbra által, mindenütt illatozik, hiszen Ambrus mindenütt Krisztusnak jó illata (2 Kor 2,15) volt, s ma is az. Vagy az ambor, azaz a ‚fény atyja és a sior, azaz ‚kicsi’ szavakból ered, mivel atya volt sok fiú lelki nemzésével, fényes a Szentírás kifejtésével és kicsiny, alázatos életvitelével. Vagy, miként a Glosszáriumban olvasható: ambrosius: ‚mennyei illat’, vagy ‚Krisztus jó íze’; ambrózia: ‚az angyalok étke’; ambrosium: ‚mennyei lépesméz’. Mennyei illat volt illatozó híre által, jó íz szemlélődésének titkaival, mennyei lépesméz az Írások édes kifejtésével, angyali étek a dicsőség élvezésével. Életét, Ágostonnak címezve, Pál nolai püspök írta meg.^*

Ambrus egy római prefektus, Ambrus fia. Mikor palotájuk átriumában a bölcsőben szendergett, hirtelen megtámadta egy méhraj, ellepték arcát, és szájába, akár a kaptárba, ki-be jártak. Majd felröppenvén oly magasra szálltak, hogy a levegőégben szinte elvesztek a szem elől. A dolog láttán megrémült atyja, és így szólt: „Ha ezt túlélte ez a kisded, majd még sokra viszi!”

Mikor fölserdült, s látta, hogy anyja és szent életű, szűz nővére megcsókolja a papok kezét, maga is, játékból, odanyújtotta jobbját nővérének, mondván, hogy ugyanezt majd egyszer vele is meg kell tennie. Az elutasította, hogy még túl fiatal, s nem tudja, mit beszél. Mivelhogy tanulmányai befejeztével Rómában ragyogóan adta elő a bírói ügyeket, Valentinianus császár Liguria és Emilia tartomány kormányzására rendelte ki. Mikor Milánóba ment, ahol a püspöki szék éppen üresedésben volt, összegyűlt a nép, hogy püspököt válasszon magának. Mivel pedig az ariánusok és a katolikusok között nem csekély viszállyá fajult a püspökválasztás ügye, Ambrus odasietett, hogy lecsillapítsa a kedélyeket. Ekkor egy kisgyermek felkiáltott, mondván: „Ambrus a püspök!” Szavára egyhangúlag, teljes egyetértésben Ambrust kiáltották ki püspöknek.

Mikor ez tudomására jutott, hogy a megfélemlítés eszközével visszatartsa magától őket, a templomból kilépve törvénykezni kezdett, s szokásával ellentétesen több személyt megkínoztatott. Mindazonáltal a nép fölkiáltott: „A te bűnöd szálljon miránk!” Lelkében háborogva hazatért, s filozófusként akart föllépni, de ebben is megakadályozta valami. Mindenki szeme láttára utcanőket hívatott a házába, hogy ezek láttán a választás visszavonására késztesse a népet, de mikor ezzel sem ért el semmit, s a nép egyre csak azt kiáltotta: „A te bűnöd szálljon miránk!”, az éj leple alatt megszökött. Azt hitte, Ticinus felé tart, de reggelre Milánó városának Római-kapuja előtt találta magát. Mikor rábukkantak, őrizete alatt tartotta a nép, s beadványt küldtek a kegyelmes Valentinianus császárhoz, aki nagy-nagy örömmel vette, hogy az általa kirendelt bírókat papi szolgálatra kérik. Örvendezett Probus prefektus is, hogy beteljesedett a szava, hiszen Ambrus elutaztakor ezt a parancsot adta neki: „Menj el, de ne mint egy bíró, hanem mint püspök!” Míg a választ várják Rómából, ismét elrejtőzik, de megtalálják. Mivel még csak hittanuló, megkeresztelkedik, s nyolcadnapra a püspöki székbe emelik. Négy évre rá Rómába ment, s nővére, a szent életű szűz megcsókolta a jobbját, s Ambrus nevetve mondta neki: „No lám, megmondtam én neked, hogy pap kezét csókolod!”

Egy alkalommal püspökszentelésre ment valamelyik városba, ám Justina császárné és más eretnekek ellene mondottak a püspök megválasztásának, mert szektájukból akartak valakit fölszenteltetni. Akkor egy mindennél arcátlanabb ariánus leány fölhágott az emelvényre, és Szent Ambrust a ruhájánál fogva a nők közé akarta vonszolni, hogy megverjék, s szégyenszemre kiűzzék a templomból. Ambrus így szólt a nőhöz: „Én ugyan méltatlan vagyok erre a főpapi szolgálatra, de néked semmilyen papra nem szabad kezet emelned, inkább féld az Isten ítéletét, nehogy még valami bajod essék!” Szavát megerősítette a leány halála. Másnap, a gyalázkodásért kegyelemmel fizetve, Ambrus kísérte a leányt utolsó útjára. Ez az eset mindenkit megrettentett.

Ezután Milánóba visszatérve Justina császárnétól számtalan álnokságot kellett elviselnie, hiszen ajándékok és tisztségek osztogatásával ellene lázította a népet. Mikor már sokan azon mesterkedtek, hogy száműzetésbe kényszerítsék, egy közülük, mindnél szerencsétlenebb, oly eszeveszett dühre ragadtatta magát, hogy a templom mellett vett házat, s készen tartott egy kocsit, hogy, ha Justina parancsolja, könnyebben vihesse száműzetésbe. Ám Isten ítélt fölötte: azon a napon, amikor azt gondolta, hogy majd Ambrust elragadhatja, ő ment számkivetésbe ugyanazon a kocsin, ugyanabból a házból. Ambrus pedig a rosszért jóval fizetett néki: ellátta pénzzel és élelemmel.

A milánói egyházban ő rendelte el az éneklést és a zsolozsmát.

Az idő tájt sok megszállott volt Milánóban, akik fennhangon kiáltoztak, hogy Ambrus gyötri őket, Justina azonban és sok ariánus, akik vele laktak, azt állították, hogy Ambrus bérelt föl embereket, akik azt hazudták: tisztátalan lelkektől vannak megszállva, s hogy aki gyötri őket, valójában Ambrus. Akkor egy ariánust megragadott egy ördög. Középre szökkent és kiáltozni kezdett: „Akik nem hisznek Ambrusnak, bárcsak úgy gyötrődnének, ahogy én!” Azok pedig összezavarodtak, s vízbe fojtották az embert. Egy eretnek, aki megátalkodott vitatkozó, kemény és az igaz hitre téríthetetlen ariánus volt, egyszer, Ambrus beszédének hallgatása közben látta, hogy a püspök fülébe egy angyal súgja a szavakat, melyeket a népnek prédikált. Ennek láttára védelmezni kezdte a hitet, amit eddig üldözött.

Egy béljós megidézte a démonokat, és ráküldte őket Ambrusra, hogy tegyenek kárt benne, de a démonok visszatérve jelentették, nemcsak hogy őt, de még házának kapuját sem bírták megközelíteni, mert áthatolhatatlan tűz védelmezte az egész épületet, s még a távolabb állókat is megégette. Mikor pedig az említett béljóst valamilyen boszorkányság miatt megkínoztatta a bíró, azt kiáltozta, hogy Ambrus erősebben kínozza. Mikor egy megszállott belépett Milánó területére, elhagyta a démon, mikor pedig eltávozott onnan, ismét megtámadta. Megkérdezték a démont, miért tesz így; azt válaszolta: Ambrustól félt. Egy másik béljós, akit kérleléssel és pénzzel Justina vett rá erre, éjszaka behatolt Ambrus hálószobájába, hogy kardjával átdöfje, de amikor jobbjával vágásra emelte a kardot, a keze azon nyomban elszáradt.

Thessalonica városának lakói vétkeztek a császár ellen, de Szent Ambrus kérlelésére megbocsátott nékik. Az udvari emberek azonban addig mesterkedtek, míg a császár parancsára – Ambrus tudtán kívül – igen sokat megöltek közülük. Mikor ez tudomására jutott Ambrusnak, megtiltotta a császárnak, hogy a templomba lépjen. A császár azt mondta: „Hiszen Dávid házasságtörést és gyilkosságot is elkövetett!” Mire Ambrus így válaszolt: „Ha követted a tévelygésben, kövesd a jóvátételben is!” Mikor ezt meghallotta a kegyelmes császár, hálásan vette tőle, és habozás nélkül őszinte penitenciát tartott.

Egy megszállott kiabálni kezdett, hogy Ambrus gyötri őt. Erre Ambrus: „Némulj meg, ördög! Nem Ambrus gyötör téged, hanem a te irigységed, mert látod, hogy az emberek oda emelkednek, ahonnan te rútul lezuhantál. Ambrus ugyanis nem tud felfuvalkodni.” Erre az rögtön elnémult.

Egy alkalommal Szent Ambrus a városban járt-kelt, s történetesen valaki megbotlott és elterült a földön. Egy másik ezt látván nevetésben tört ki. Ambrus így fordult hozzá: „Te, aki most állsz, vigyázz, hogy el ne essél.” Ezt hallván, rögtön megbánta botlását, hogy kinevette a másik elbotlását.

Egyszer Macedonius udvarmester palotájába ment, hogy valakiért közbenjárjon, de amikor a kaput zárva találta, és nem kapott engedélyt a belépésre, így szólt: „Eljössz még a templomhoz, s nem bírsz belépni, pedig nemhogy zárva: tárva-nyitva lesz!” Kis idő múltán, ellenségeitől félve, a templomhoz menekült Macedonius, és noha a kapu nyitva volt, nem találta meg a bejáratot.

Annyira önmegtartóztató volt Ambrus, hogy szombat, vasárnap és a főünnepek kivételével mindennap böjtölt. Oly bőkezű is volt, hogy mindenét a szentegyházaknak és a szegényeknek adta, magának semmit meg nem tartott. Oly nagy részvét volt benne, hogy mikor valaki megvallotta néki botlását, keservesen sírni kezdett, hogy a bűnöst is hasonló sírásra indította. Oly nagy alázatosság és munkaszeretet volt benne, hogy könyveit saját kezével írta, hacsak testi gyöngeség nem akadályozta. Oly nagy kegyesség és kedvesség, hogy mikor valamely szent életű pap vagy püspök halálát hírül adták neki, igen keservesen sírt, hogy alig lehetett megvigasztalni. Mikor pedig megkérdezték, miért siratja azokat a szent embereket, hiszen a dicsőségbe mennek, ezt szokta mondani: „Ne gondoljátok, hogy azért sírok, mert elmentek, hanem, mert előttem mentek el, s mert nehezen találni olyanokat, akik a szolgálatban a helyükre állhatnak.” Oly nagy állhatatosság és lelkierő volt benne, hogy sem a császár, sem a főemberek vétkeivel nem bánt kesztyűs kézzel, őket is teljes állhatatossággal, őszintén megrótta.

Mikor egy ember valami gonosztettet követett el és elébe vezették, ezt mondta Ambrus: „Át kell adni őt a Sátánnak teste veszedelmére (1 Kor 5,5), nehogy valaha is ilyet merészeljen elkövetni.” Még be sem fejezte, nyomban széttépte a tisztátalan lélek.

Egy alkalommal, mikor Szent Ambrus Rómába utazott, egy etrúriai villában egy dúsgazdag emberhez tért be szállásra. Vendéglátóját alaposan kifaggatta helyzetéről. Az így válaszolt neki: „Az én helyzetem, jó uram, mindig boldog és dicsőséges volt. Lám, dúskálok végtelen gazdagságban, számtalan szolgám és szolgálóm van, s minden kívánságom szerint történt, soha semmi szerencsétlenség nem esett meg velem, ami megszomorított volna.” Ennek hallatára Ambrus igen elámult, s a kíséretében lévőknek ezt mondta: „Keljetek föl, s minél hamarabb meneküljünk innen, mert az Úr nincs ezen a helyen! Siessetek, fiaim, siessetek, egy percet se késlekedjetek, nehogy itt érjen minket az isteni bosszúállás, és az ő bűneik miatt minket is sújtson!” Mikor már elmenekültek, s valamennyit eltávolodtak a háztól, hirtelen megnyílt a föld, s a gazdag embert minden hozzátartozójával és vagyonával együtt elnyelte, hogy még csak nyomuk sem maradt. Ezt látván, így szólt Ambrus: „Íme, testvéreim, milyen irgalmasan megkegyelmez az Isten, amikor itt a földön csapásokat osztogat, s mily szigorúan haragszik, mikor mindig szerencsével látogat meg.” Mint mondják, azon a helyen egy mélységes mély gödör maradt, mely mindmáig tanúsítja ezt az esetet.

Mikor pedig látta Ambrus, hogy minden rossznak gyökere, a kapzsiság mindinkább elhatalmasodik az embereken, s leginkább azokban, akiknek hatalom van a kezükben, akik pénzért mindent megvásárolnak, valamint azokban is látta a kapzsiságot, akiket a szent szolgálatra rendeltek, erősen felindult, s kitartóan esdekelt, hogy megszabadulhasson az evilági nyomorúságból. Mikor örvendve megkapta, amit kívánt, kijelentette a testvéreknek, hogy még az Úr feltámadása ünnepéig velük marad. Néhány nappal azelőtt, hogy ágynak esett volna: mikor a 44. zsoltár magyarázatát diktálta írnokának, az látta, hogy hirtelen egy pajzsforma tüzecske födte be Ambrus fejét, s lassacskán behatolt a szájába, mint a házba a lakója. Arca hószínűre változott, de aztán visszatért belé a szín. Aznap tehát abbahagyta az írást és a diktálást, és a zsoltárt sem tudta befejezni.

Néhány napra rá nagy testi gyengeségben kezdett szenvedni. Akkor Itália grófja, aki Milánóban tartózkodott, összehívta a nemeseket, mondván, hogy ha e nagy férfiú elhuny, az biztosan Itália pusztulásának veszélyével fenyeget. Kérte, járuljanak Isten embere elé, hogy még egy évnyi időt könyörögjön magának az Úrtól, Mikor ezt meghallotta tőlük, így válaszolt: „Nem úgy éltem tiköztetek, hogy szégyellnék élni, de nem félek a haláltól sem, mivel jó Urunk van.”

Ez időben négy diákonusa összejött, s arról tárgyaltak egymás közt, ki lenne jó püspök Ambrus halála után. S noha távol álltak attól a helytől, ahol Isten embere, Ambrus feküdt volt, s oly halkan nevezték meg Simplicianust, hogy ők maguk is alig hallották, ő, bár távol feküdt tőlük, háromszor felkiáltott: „Öreg, de jó!” Ennek hallatára rémülten elmenekültek, és senki mást nem is mertek megválasztani a halála után. Azon a helyen, ahol feküdt, látta Ambrus, amint Jézus hozzá jön, és vidám arccal ránevet. Honoratus vercelli püspök pedig, aki már készült Szent Ambrus elhunytára, mikor elszenderedett volna, háromszor hallott egy hangot, mely így szólt hozzá: „Serkenj föl, mert hamarosan hazatér!” S fölserkenvén nagy sebesen Milánóba ment, és az Úr testének szentségét adta Ambrusnak, az pedig kereszt alakban széttárta a kezét, és imádság szavai között utolsót lehelt. Az Úr 379. esztendeje körül élt.

Mikor pedig Húsvét éjszakáján a templomba szállították a testét, sok megkeresztelt gyermek látta őt. Egyesek azt mondták, egy bírói széken ült, mások ujjukkal mutogatták szüleiknek, hogy ott száll a mennybe, egyesek pedig azt mesélték, hogy egy csillagot láttak a teste fölött. Egy pap, aki sokakkal együtt lakomázott, és becsmérelni kezdte Szent Ambrust, tüstént rosszul lett, a lakoma után ágynak esett és bevégezte életét. Karthágó városában három püspök együtt lakomázott, s egyikük becsmérelte Ambrust. Elmondták neki, mi történt azzal a másik pappal, aki becsmérelte Ambrust. A püspök csak legyintett rá. Hirtelen halálos sebet kapott, és azon nyomban el is halálozott.

Megjegyzendő, hogy Szent Ambrus sok dologban dicsérendőnek látszik. Először is a bőkezűségben, mivel amije csak volt, a szegényeké volt. Maga mondja magáról, hogy a császárnak, aki a bazilikát követelte tőle, így válaszolt, amint megtalálható a Decretumban (XXXIII, quaestio 8, Conventor): „Ha azt kérné tőlem, ami az enyém, azaz a telkemet, ezüstömet és más efféle dolgaimat, nem szegülnék ellene, mert mindaz, ami az enyém, a szegényeké.” Másodszor szűzi tisztaságában dicsérjük Ambrust, ugyanis szűz volt. Jeromos szerint ezt mondta: „A szüzességet nemcsak magasztaljuk, hanem meg is őrizzük,” Harmadszor hitének szilárdságában dicsérjük. Azt mondta, mikor a császár a bazilikát követelte – ez ugyanazon fejezetben van: „Előbb veszi el az életemet, mint a hitemet.”

Negyedszer a vértanúságra való sóvárgásban dicsérjük. Olvasható a De basilica non tradenda (A bazilikát nem szabad átadni) kezdetű levelében, hogy Valentinianus főembere magához parancsolta Ambrust, mondván: „Te megveted Valentinianust, én pedig leütöm a fejedet!” Erre Ambrus: „Engedje meg neked az Isten, hogy meg tedd, amivel fenyegetsz, s bárcsak ezzel megmentené tőlük Isten a templomot! Énellenem fordítsák minden fegyverüket, és az én véremmel oltsák szomjukat!”

Ötödször a kitartó imádkozásban dicsérjük. Olvasható az Egyháztörténet XI. könyvében, hogy Ambrus nem kézzel, vagy fegyverrel védekezett a királyné dühével szemben, hanem böjttel és állandó virrasztással. Az oltár elé borulva könyörgései által Isten lett az ő és az Egyház védelmezője.

Hatodszor a könnyek bőségében dicsérjük Ambrust. Háromféle könnye volt: a részvét könnyeit hullatta mások vétkei miatt. Azt mondja róla legendájában Paulinus, hogy mikor valaki megvallotta néki a botlását, oly keservesen sírt, hogy a bűnöst hasonló sírásra indította. Az áhítat könnyeit hullatta az örökkévalóság utáni vágy miatt. Föntebb elmondta Paulinus, hogy megkérdezték, miért siratja a szenteket, mikor meghaltak, így válaszolt: „Ne gondoljátok, hogy azért sírok, mert elmentek, hanem, mert előttem mentek a dicsőségbe.” A részvét könnyeit siratta mások gonoszsága miatt. Ő maga mondja el magáról a Decretum föntebbi fejezetében: „A gót katonák ellen könnyeim a fegyvereim. Elég védelem ez a papnak, másképpen nem kell, s nem is szabad ellenállnom.”

Hetedszer a bátor állhatatosságban dicsérjük. Állhatatossága legfőképpen három dologban nyilvánult meg. Elsősorban a katolikusok igazságának védelmezésében. Azt olvassuk az Egyháztörténet XI. könyvében, hogy Justina, Valentinianus császár anyja, az ariánus eretnekség követője, megzavarta az Egyházat, a papokat elkergetéssel és száműzetéssel fenyegette meg, ha nem vonják vissza a rimini zsinat határozatait. Ebben a háborúskodásban Ambrust mint az Egyház legerőteljesebb falát és bástyáját támadta. Praefatiójában is így éneklünk róla: „Oly nagy erénnyel szilárdítottad meg Ambrust, az állhatatosság oly nagy ajándékával tüntetted ki a mennyekből, hogy az általa kiűzött démonok gyötrődtek, az ariánusok istentelensége elsorvadt, s a világi főemberek feje alázatosan a te igád alá vettetett.”

Másodsorban az egyházi szabadságjogok őrzésében nyilvánult meg állhatatossága, Mikor egy bazilikát el akart ragadni a császár, Ambrus szembehelyezkedett az uralkodóval, miként ő maga is tanúsítja a Decretumban (XXIII, quaestio 6). „Fölkeresnek a kíséret tagjai, hogy haladéktalanul adjam át a bazilikát. Azt mondják, a császár ezt parancsolta, s joga szerint át kellene adnom. Válaszoltam: »Ha öröklött birtokomat kéri, csak rontsatok rám; ha testemet, tessék, itt van; ha bilincsbe akarjátok verni, csak tegyétek; ha halálra akartok adni, kedvemre tesztek. Nem sáncolom körbe magamat a nép seregével, nem kapaszkodom az oltárba, életemért könyörögve, hanem az oltárokért szívesen föláldoztatom. Parancsba kaptam, hogy adjam át a bazilikát; uralkodói parancs kényszerít tehát, de megerősít minket az Írás, amely ezt válaszolja: »Mint egy bolond az asszonyok közül, szólál« (Jób 2,10). Ne próbáld azt hinni, hogy jogod van a szent dolgokra. A császárra a palota tartozik, a papokra a szentegyházak. Szent Nábót a saját vérével védte szőlejét. Ha ő nem adta vissza a szőlejét, hát mi átadjuk Krisztus Egyházát? Az adó a császáré, nem is tagadjuk meg tőle: az Egyház Istené, tehát nem adjuk a császárnak. Ha olyasmire kényszerítenének, olyasmit követelnének, mint a telkem, vagy a házam, vagy az aranyam, ezüstöm, azt amire jogom van, szívesen odaadnám. De az Isten templomát nem kisebbíthetem meg, és semmit el nem vehetek tőle, mert azért kaptam, hogy őrizzem, nem hogy megkárosítsam.«”

Harmadsorban megmutatkozik állhatatossága a vétek és minden igazságtalanság dorgálásában. Olvasható a Háromrészes Egyháztörténetben^* s valamely krónikában, hogy mikor Thessalonicában egy zendülés során a nép néhány bírót megkövezett, Theodosius császár éktelen haragjában megparancsolta, hogy mindet végezzék ki, ne különítsék el a vétkeseket az ártatlanoktól. A megtorlás során közel ötezer embert legyilkoltak. Mikor a császár Milánóba érkezett, s be akart lépni a templomba, eléje lépett Ambrus a kapuban, és megtiltotta neki, hogy belépjen. Megkérdezte: „Ó, császár, kegyetlen dühöngésed után miért nem érzed vakmerőséged roppant súlyát? Vagy talán a bűn beismerésében megakadályoz a császári hatalom? Illenék hozzád, hogy az ész győzzön a hatalom fölött. Fejedelem vagy, ó, császár, de szolgatársaid fejedelme. Milyen szemmel nézed közös Urunk templomát, milyen lábbal tapodod majd a szent padozatot, hogyan emeled fel a kezedet, melyről még csöpög az igazságtalanul ontott vér, milyen vakmerőséggel emeled ajkadhoz az ő vérének kelyhét, mikor őrjöngő beszéded miatt oly sok vér ontatott ki igazságtalanul? Távozz, távozz hát, ne akard újabb bűnnel tetézni előbbi hitványságodat! Vedd azt a köteléket, mellyel az Úr téged most megkötött, ez gyógyulásod legfőbb orvossága!”

A császár e szavaknak engedelmeskedve, sóhajtozva és sírva ment vissza a királyi palotába. Sokáig sírt, s Rufinus testőrparancsnok tudakolta tőle nagy-nagy szomorúsága okát. Erre a császár: „Te nem érzed az én bajaimat – mondta –, a szolgák és koldusok előtt nyitva állnak a templomok, nekem pedig tilos belépnem.” Míg ezeket mondta, minden szavát sóhajtozásokkal szakította meg. Mire Rufinus: „Máris futok Ambrushoz, ha akarod, hogy oldja le rólad a köteléket, amellyel megkötözött téged.” S az: „Nem tudod rábeszélni Ambrust, mert nem tart a császári hatalomtól, nehogy megszegje az isteni törvényt.” De mikor amaz megígérte, hogy meghajlítja a püspököt, elbocsátotta, és ő maga is kisvártatva követte. Amint Ambrus meglátta Rufinust, így szólt: „Te szégyentelen kutya Rufinus! Ily roppant gyilkosság szerzője vagy, s nincs benned semmi szégyenérzet? Nem pirulsz, hogy az isteni fenség ellen ugatsz?” Rufinus közbenjárt a császárért, s megmondta, hogy utána jön a császár. Ambrus az Isten iránti buzgóságtól föltüzelve így szólt: „Én mondom neked, megtiltom, hogy átlépje a szent küszöböt. Ha pedig hatalmát zsarnokságra fordítja, szívesen vállalom a halált is.” Mikor ezt Rufinus hírül vitte a császárnak, az így szólt: „Sietek hozzá, hogy szemtől szembe kapjam a megérdemelt szidalmazást.”

Mikor tehát a püspök elé akart járulni és kérlelte volna, hogy oldja föl kötelékeit, Ambrus elébe sietett, és eltiltotta a belépéstől: „Hogyan vezekeltél e roppant gaztettek után?” S az: „A te dolgod, hogy rám mérd, az enyém, hogy engedelmeskedjem!” Mikor pedig a császár azt hozta föl, hogy Dávid is elkövetett paráznaságot és gyilkosságot, azt mondta neki Ambrus: „Ha követted a tévelygésben, kövesd a jóvátételben is!” S ezt oly szívesen vette a császár, hogy nem utasította vissza a nyilvános vezeklést. Mikor pedig engesztelést nyervén belépett a templomba, és a szentélyrácson belül állt meg, megkérdezte tőle Ambrus, mire vár ott. Azt válaszolta a császár, hogy részt akar venni a szentmisén. Ambrus kiutasította: „Ó, császár, a belsőbb helyek csak a papoknak vannak fenntartva. Menj ki hát, és a többiekkel együtt várakozz! A bíbor császárrá, nem pappá tesz.” A császár azon nyomban engedelmeskedett néki. Mikor tehát Konstantinápolyba visszatérve a rácson kívül állt meg, és a püspök beljebb tessékelte, ő azt mondta: „Nemrég megtanultam, mi a különbség a császár és a pap között, s rátaláltam az igazság mesterére. Most már tudom, hogy egyedül Ambrust lehet igazán püspöknek nevezni.”

Nyolcadszor az egészséges tanításban dicsérjük Ambrust, mert tanítása mélységesen magas. Jeromos így ír a Tizenkét egyháztanítóról szóló könyvében: „Ambrus a mélységek fölött szárnyal, mint a levegőégbeli madár. Míg a mélybe röpül, a magasból szakítja a gyümölcsöt.” Tanítása erős, szilárd. Jeromos ugyanott: „Minden kijelentése a hit és az Egyház és minden erények erős oszlopa.” Tanításának nyelve választékos, szépséges. Ágoston írja A menyegzőről és a házasságról című könyvében: „Pelagius, az eretnek fejedelem így dicséri Ambrust: »Szent Ambrus püspök, akinek könyveiben különösen fénylik a római hit, a latin írók közül kiragyog, mint egy virág.«” S hozzáteszi Ágoston: „Akinek hitét és az írásművészetben megmutatkozó tiszta érzékét még ellensége sem merte ócsárolni.” Nagy tekintélye van tanításának, mivel a régi írók, mint Ágoston is, nagy tiszteletben tartották szavait. Erről írja Ágoston Januariusnak, hogy mikor édesanyja elcsodálkozott azon, hogy Milánóban nem böjtölnek szombatonként, s erről Ágoston megkérdezte Ambrust, az így válaszolt: „Mikor Rómába megyek, ott szombatonként böjtölök. Így te is annak az egyháznak a szokását tartsd meg, ahova éppen elvetődtél, ha nem akarod, hogy valakiben botránkozást okozz, vagy hogy más botránkoztasson meg téged!” S hozzáteszi Ágoston: „Én erről a véleményről újra meg újra elgondolkozván mindig úgy tartottam, mintha mennyei kijelentést kaptam volna.”

fordította: Déri Balázs

Nagyszombat - 2026.

Az ősegyházban a nagyhét három utolsó napján Krisztus halálának emlékezetére eloltották a gyertyákat és csak a föltámadás ünnepére gyújtották meg újra.

Az újtűz nagyszombati kultuszát előmozdította a pogány szakralizmus hagyatéka is. A germánok isteneik tiszteletére tavaszi tüzet gyújtottak, hogy elégessék a tél, sötétség, pusztulás démonait, és így földjeiknek termékenységét biztosítsák. Bonifác, a németek apostola, ezt az ősi szokást a nagyszombati tűzszenteléssel, és annak egyházias értelmezésével helyettesítette. Az egyházi szimbolikában a kialvó, majd újra fellángoló tűz jelképezi Krisztust. Más magyarázat szerint a kovakő, amelyből tüzet csiholnak: Krisztus, a tűz pedig: a Szentlélek, amelynek útját, kiáradását a Megváltó előkészítette.^*

A liturgikus gyakorlat ma is él: a gyertyát, a feltámadó Krisztus jelképét megszentelt tűz lángjánál gyújtják meg. Ez általában úgy történik, hogy a tavaly szentelt barkára tüzet csiholnak, és ennél gyújtják meg a gyertyákat, illetőleg az örökmécset. A templomi hagyománynak sajátos népi fejleményeként az istensegítsiasszonyok pimpóval, vagyis virágvasárnap szentelt ággal gyújtanak tüzet az elkészítendő húsvéti eledelek alá.

Máshol, így Göcsejben, továbbá Babarc, Elek, Rezi, Vásárosmiske, Kunsziget, Nagykörű faluban a harangozó, esetleg a ministráns gyerekek régebben összeszedték a temető korhadt fakeresztjeit. Ezeknek tüzét szentelték meg, és róluk gyújtották meg a gyertyát, örökmécsest. A gyerekek a csíptetővel kiemelt parazsat poharakba, ibrikekbe tették és siettek vele haza. A hamut jövő hamvazószerdára tették el.

Említettük, hogy számos helyen a temetőből összehordott korhadt keresztfák tüzét szentelte meg a pap. Parazsából a hívek vittek haza és eltették. Az így keletkezett faszénből Szent György és István vértanú napján adtak a jószágnak. Mindezeknél gondoljunk arra, hogy valamikor a templom és temető (cinterem) egymás szomszédságában volt: a tűzszentelésnél, vagyis a lumen Christi fényénél a küzdő, szenvedő és diadalmas egyház találkozott egymással.

Rábagyarmaton a falu gyerekei leszedték a ház gerendáin, faereszein képződött mohát, taplót. Ebből gerjesztették az újtüzet, majd a parazsát hazavitték.^* Megfüstölték vele a jószágokat, meg a méheseket is. A sajátos szokásnak szlovén párhuzamai is vannak.

Nagykér (Milanovce) nyitrai magyar faluban a keresztelésnél, utolsókenet föladásánál használt és esztendő folyamán félretett vattát a nagyszombati tűzben, de még szentelés előtt szokás elégetni. A műveletnek júdáségetés a neve.

A szentelt tüzet a pap, illetőleg diákonus a templom szentélyébe viszi, majd az előírt szertartások során meggyújtja a hatalmas gyertyát, amelyet áldozócsütörtökig minden ünnepi misén szintén meggyújtanak. Ezt a szokást Szent Bonaventúra kezdeményezte^* a franciskánus templomokban, majd (1607) a pápa az egész Egyházban előírta. Fényességénél ezután az Exultet éneklése következik.

Egyelőre csak kevés néphagyományt ismerünk, amely a húsvéti gyertyához (cereus paschalis) fűződik.^*Aki a papnak először fizet reá, annak családja Csanytelek szegedi eredetű népe szerint szerencsés lesz, mert Krisztus gyertyája világít bele az életébe. A gyertyamaradványnak Krisztus öt sebét jelképező tömjénszeméből Gyöngyöspatán kérnek egy darabkát a harangozótól és cérnára fűzve sírós, szemmel megvert csecsemő nyakába akasztják. Lehetséges, hogy itt még a fehérvasárnap említendő Agnus Dei elfeledett kultuszának utóéletéről van szó.

Mihályi falu díszes barokk húsvéti gyertyatartóján (1764) Krisztus feltámadásának,^* Császár faluén pedig a lángokból újjászülető főnixnek fa domborműve is ki van faragva. Ez középkori szimbolika csökevénye. Ugyanis a gyertyatartó az élet fáját jelképezte. Így a S. Paolo fuori le mure bibliai jeleneteket is ábrázoló, fává stilizált gyertyatartóján (1130) ezt olvassuk:

Ferreri Szent Vince - Április 5.

Vince, azaz Ferreri Szent Vince (1357–1419) dominikánus szerzetes. Híres szónok, aki Európa nyugati országaiban nagy hatással hirdette a bűnbánatot. Már 1458-ban szentté avatták.^* Különösen betegek fordultak hozzá gyógyulásért, vigasztalásért és kerestek enyhülést a Szent Vince vize néven emlegetett szentelményben (aqua Sancti Vincentii pro infirmis).

Középkori hazai kultuszát homály borítja. Magától értetődik, hogy hírét a barokk időkben elsősorban a dominikánusok terjesztették. Füssy Pius rendtárs, aki főleg Vasvárott működött, két művével is szolgálja a Vince tiszteletét. Életrajzot ír róla (1749). Épületes szándékkal íródott a Ferrarius Szent Vintzéhez való hét pénteki ájtatosság is.^*

Följegyezték Vincéről, hogy missziós körútjain főleg a végső dolgokat: halált, utolsó ítéletet, az örök evangéliumot prédikálta szívesen. Vácott a fehérek templomában,^* vagyis a hajdani dominikánus egyházban látható oltárképén (1782) rendi habitusban, de szárnyakkal, mintegy az Ítélet angyalaként, előhírnökeként tűnik föl. Bal kezében nyitott könyvet tart: TIMETE DEUM & DATE ILLI HONOREM. Magyarul a teljes bibliai mondat: Féljétek Istent és dicsőítsétek, mert eljött ítéletének órája. Imádjátok őt: az ég, a föld, a tenger és vízforrások alkotóját (Jel. 14, 7). Fölül angyal fújja a harsonát, alul halottak fekszenek. Az elkárhozottakat az ördög lándzsával döfi át, többen könyörögve Krisztus felé nyújtják karjukat.

A vízszenteléssel, illetőleg szentelt vízzel való meghintéssel együttjáró Szent Vince-áldást dominikánusok kezdeményezték, illetőleg osztották. Tartalmazza a Rituale Romanum is. Jámborabb szombathelyi hívek még századunkban is vittek haza belőle.

Húsvét  2026.

Tudjuk, hogy a népünktől támadás, feltámadás, Csíkménaságon kikerülés néven is emlegetett szentséges körmenetet ősi soron csak Közép-Európában ismerik.^*

A feltámadás liturgiájának középkori jellegzetessége volt, hogy Egerben nagyszombat délután a főpásztor vezetésével zászlós, fáklyás processzió indult a szentsírhoz, amelyet a püspök nagypénteken lepecsételt. Most a pecsétet megtörte, majd megnyitotta a sírt. A Szentséget e szavakkal vette ki: Surrexit de sepulchro, alleluia, qui pro nobis pependit, alleluia, vagyis feltámadt a sírjából, aki érettünk a keresztfán függött.

Népéleti sarjadékairól sajnos, megfigyelések és följegyzések híján keveset tudunk. Jászladány, továbbá Tápé asszonyai, még a legidősebbek is, a feltámadt Krisztus tiszteletére tiszta fehér ruhában, a bélapátfalviakfehér kendőben vesznek részt a körmeneten. A vásárosmiskei lányok még századunk első évtizedeiben is a körmeneten fehér szalaggal kötötték át derekukat, hajukat pedig kieresztették. A kalocsai lányoknak viszont bekötött fejjel illett megjelenniök.^* Öreg kiszomboriak tisztára szokták a lábukat mosni, és úgy mennek el a szertartásra. Mint mondogatták, csak így lehet majd az üdvösségre eljutniuk. Sándorfalva népe szerint annál több gyümölcs terem, minél többen jutnak el a család tagjai közül a feltámadásra.

Fehérvasárnap, Magyaregres református népének ajkán kishúsvét szorosan a húsvét ünnepköréhez tartozik. Nevét (Quasi modo geniti infantes, dominica in albis) eredetileg onnan vette, hogy a nagyszombaton keresztelt katekumenek ekkor vetették le fehér ruhájukat.^* Keresztszüleik ilyenkor föltétlenül megvendégelték őket, utalással a királyi ember lakomaszerzéséről szóló evangéliumi példázatra (Máté 22. 1-14.) is, az évfordulókon pedig ajándékokkal, elsősorban a húsvéti eulógiával emlékeztették őket a nevezetes eseményre: a keresztség szentségében való újjászütetésükre.

Később, amikor a katekumenátus megszűnt, és már az újszülötteket is megkeresztelték, ezen a napon történt hazánkban – adatok híján tisztázhatatlan előzmények és kezdeményezések után – a házasok, illetőleg a házasulandók között a leendő keresztkomáknak, keresztszülőknek kiszemelése. A magyarság körében, több hagyományőrző tájunkon legújabb időkig élő komálás, komatálküldés, mátkálás ennek az ókeresztény liturgikus képzetkörnek laikussá vált maradványa, amely egyébként lényegében ősrégi primitív szokásokban is gyökerezik. Innen a hahóti mátkavasárnap elnevezés.

Szinte minden népnél megtaláljuk, a Balkánon még napjainkban is a testvérré fogadás különböző fokozatait és változatait.^* Lényege az, hogy nem vérrokon legények vagy leányok, vagy ritkábban legények és leányok különböző szertartások közben – egymás véréből isznak, keresztényeknél együtt áldoznak – egész életükre testvérül fogadják egymást.^* Halálig ragaszkodnak egymáshoz, mindenben segítik egymást, jobban mint édestestvérüket. Ez a szokás a kereszténységgel sem szűnt meg. A lelki rokonság keresztszülék és keresztgyermekek, továbbá kereszttestvérek között ennek a szublimációja, átlelkiesítése.

Göcsejben fehérvasárnap délutánján a gyermekek, ifjak, leányok a falu valamelyik alkalmas helyén, templomnál, haranglábnál, kocsmánál összejőve, az egykorúak ezen szavakkal: komáll meg velem! vagy: koma, koma komállunk meg! továbbá: mátka, mátka, mátkállunk, száz esztendeig szánkállunk! – tojáscserére szólítják föl egymást. A felszólított, ha a tojás tetszik neki, a komaságot elfogadja és e szavakkal: mától fogva komák vagyunk – tojásaikat kicserélik. Többel is lehet komálni.

A nagyobb lányok, a legtöbb helyen a hímestojást házhoz küldik, kiszemelt leánytársuknak. Egy-két kisebb lány viszi el a tojásokat fehérbe öltözve, a kisebbek koszorúval a fejükön, koszorús, pántlikás bottal a kezükben. A mátkatálba egy üveg bort és néhány tojást tesznek. Az üvegre perecet akasztanak. Ha ketten mennek, rendszerint mindketten fogják a tányért és úgy viszik. A megtisztelt leány a tojásokból kettőt vesz el és egyet ad helyettük, vagy megfordítva. Ha ugyanannyit adnának vissza, az nem volna mátkálás, hanem csak kicserélés.

Göcsej más vidékén régebben öt leány vitte el a mátkatálat és több lányhoz is mentek. A kiszemelt mátkához e szavakkal léptek be: N. N. tiszteli, ha megmátkálná a tojást! A tojások kiváltása után az illetők egymást kegyelmezik, azaz magázzák még a gyerekek is és mátka-, vagy komaasszony megszólítás járja még akkor is, ha asszonykorukban nem is keresztelnének egymásnak gyermeket. A legények a komálásnak már nem tulajdonítanak akkora fontosságot, mint a leányok. Az ily módon létrejött komaság neve: tikmony-, vagy tojáskoma.^*

Somogyban, így Karádon a leányok ünnepi ruhába öltözve keresik föl azokat, akikkel komálni akarnak. Szép fehér tányérra tesznek egy palack bort, köréje egy-két hímestojást és perecet. A leány azután fehér kendővel letakarja és úgy viszi el kiszemelt komaasszonyának. Ilyenkor különböző mondókák kíséretében átnyújtják a tálat és összecsókolóznak. Ilyen mondóka:

Szent Adalbert - Április 23.

Adalbert, nyelvújítási azonosítással Béla, szlovákul, csehül Vojtech, németül Albrecht, cseh főúri család sarjadéka (956–997). Magdeburgban, a német-római császárság keleti missziós középpontjában tanult. Itt barátságot kötött Ottó herceggel, a későbbi II. Ottó császárral. Belépett a római S. Alessio bencései közé. Az örökvárosban tanácsadója volt III. Ottónak: várták a millenniumot, az első keresztény ezredévet, Krisztus új eljövetelét. Ez a hiedelem határozta meg életüket, terveiket is, így a birodalom szomszédságában élő pogány népek megtérítését és felajánlását.

Adalbert a csehek, magyarok, lengyelek, poroszok között végzett missziós munkát. Amikor hazánkban térített (992–994), megkeresztelte Géza fejedelmünket és fiát, Vajkot. A poroszok között szenvedett vértanú-halált (997 április 23). Azonnal szentként tisztelték. Ereklyéit Prágában, Esztergomban és a római S. Bartolommeo templomban őrzik.^*

István király őt választotta az esztergomi főegyházmegye máig tisztelt védszentjének (pius patronus ecclesiae Strigoniensis), és nevére székesegyházat épített (1010), amelynek később a Nagyboldogasszony-dedikáció mellett is társpatrónusa maradt.^*

Adalbert napjának esztergomi officiuma a középkor magyar egyházi költészetének méltó megnyilatkozása. Dankó József tette közzé.^* Ízelítőül itt csak egyik responsoriumát idézzük:

Szent György - Április 23. vagy 24.

György (Georgius) a geos, azaz ‚föld’ és az orge, azaz ‚művelni’ szavakból származik, olyasvalaki, aki a földet, azaz saját testét műveli. Ágoston A Szentháromságról szóló könyvében azt írja, hogy a föld jó a magas hegyek ormán, a dombok mérsékelt lankáin s az alant fekvő mezők lapályán. Az első jó a viruló fűnek, a második a szőlőnek, a harmadik a gyümölcsnek. Így volt Szent György kimagasló az alantas dolgok megvetése által, ezért volt övé a tisztaság virulása; mértékletes a jó és a rossz megkülönböztetése által, ezért volt övé az örök boldogság bora; és alacsony az alázat által, ezért ontotta a jócselekedetek gyümölcseit. Vagy pedig a gerar, azaz ‚szent’ és a gyra, azaz ‚homok’ szavakból származik neve, s ‚szent homokot’ jelent. Olyan volt ugyanis, mint a homok: nehéz, erkölcseinek súlyától, parányi az alázattól és száraz a testi kívánságtól. Vagy a gerar, azaz ‚szent’ és a gyon, azaz ‚harc’ szavakból ered, mint ‚szent harcos’, mert harcolt a sárkánnyal és a hóhérral. Vagy a gero, azaz ‚zarándok’, a gir, azaz ‚drágalátos’ és az ys, azaz ‚tanácsadó’ szavakból tevődik össze a Georgius név. Ő maga ugyanis zarándok volt a világ megvetésével, drágalátos a vértanúság koronájával, és tanácsadó az Ország hirdetésével.

Legendáját a niceai zsinaton az apokrif iratok közé sorolták, mivel vértanúságáról nincs megbízható feljegyzés. Ma naptárában viszont az olvasható, hogy a perzsa Diospolis nevű városban szenvedett vértanúságot, ezt korábban Lyddának nevezték, és Joppe mellett fekszik. Másutt az olvasható, hogy Diocletianus és Maximianus császárok idejében, megint másutt, hogy Dacianus perzsa császár alatt, birodalma hetven királya jelenlétében szenvedett vértanúhalált. Itt azt olvassuk majd, hogy Dacianus helytartó végeztette ki Diocletianus és Maximianus idejében.

A kappadókiai származású György vitéz elvetődött egyszer Libya provincia Silena nevű városába. A város mellett volt egy tenger nagy tó, abban lakott egy dögletes sárkány. Gyakran megfutamította a népet, mely fegyvert ragadott ellene, és a város falaira felhágva leheletével mindenkit megmérgezett. Hogy haragját csillapítsák, a polgárok kénytelen-kelletlen két juhot adtak neki naponta, különben a város falaira rontott, és úgy megfertőzte a levegőt, hogy nagyon sokan belehaltak. Amikor a juhok már fogytán voltak, és többet szerezni sem tudtak, úgy határoztak, hogy a juhok mellé egy-egy embert adnak. Sorsot vetettek hát az összes fiún és leányon, és a sors nem tett kivételt.

Mikor már majdnem minden ifjút és hajadont fölfalt a szörnyeteg, a sors választása a király egyetlen leányára esett, őt ítélve a sárkánynak. A király kétségbeesve rimánkodott: „Vigyétek aranyamat, ezüstömet s a fele királyságomat, csak a leányom hagyjátok meg nekem, ne így kelljen elpusztulnia!” A nép felzúdult: „Ó, király, te magad hoztad ezt a törvényt, s most, amikor a mi gyermekeink már mind elpusztultak, meg akarnád váltani a magadét? Ha leányodon nem teljesíted be azt, amit másoknak elrendeltél, rád gyújtjuk a házat!” A király ezt hallván siratni kezdte leányát: „Jaj nekem, édes lányom! Mit csináljak veled? Mit mondjak? Hát sosem érem meg a menyegződet?” A néphez fordulva pedig azt mondta: „Könyörgök, csak nyolc nap haladékot adjatok, hogy elsirathassam leányomat!” A nép beleegyezett, de a nyolc nap leteltével dühödten visszatértek, mondván: „Miért veszejted el népedet leányod miatt? Ím, a sárkány leheletétől mindnyájan elpusztulunk!”

A király látván, hogy leányát nem tudja megmenteni, királyi ruhába öltöztette, könnyek közt átölelte, s így szólt: „Jaj nekem, édes lányom! Azt hittem, hogy királyi öledben gyermekeket ringatsz, s most elmégy, hogy fölfaljon a sárkány. Jaj nekem, édes lányom! Azt reméltem, hogy menyegződre fejedelmeket hívok meg, a palotát drágakövekkel ékesítem, dobokat s orgonát hallgatunk, s most mégy, hogy fölfaljon a sárkány.” Megcsókolta és elbocsátotta őt, mondván: „Leányom, bárcsak előtted haltam volna meg, hogysem így veszítselek el!” Ekkor a leány atyja lábához borult, és áldását kérte. Miután atyja könnyek közt megáldotta, elindult a tóhoz.

Szent Györgyöt véletlenül éppen arra vitte az útja. Meglátta a síró leányt, s megkérdezte, miért búsul. Azt felelte: „Jó ifjú, ülj fel gyorsan a lovadra, és menekülj, nehogy velem együtt pusztulj el!” György így szólt: „Ne félj, leány, de áruld el, mire vársz itt, a nagy sokaság szemei előtt!” Így a leány: „Úgy látom, jó ifjú, nemes a szíved. De miért akarsz meghalni velem? Fuss minél gyorsabban!” György erre: „Én ugyan egy tapodtat sem mozdulok, míg el nem mondod, mi a bánatod!” Amikor mindent elmesélt, György így szólt: „Ne félj, te leány, Krisztus nevében megsegítelek,” A leány: „Jó vitéz, inkább magad mentsd, hogy el ne pusztulj velem együtt. Elég, ha magam halok meg, hisz megmenteni úgysem tudsz, csak te is elvesznél énvelem.”

Amíg így beszélgettek, hát jött a sárkány, kidugva fejét a vízből. Ekkor a leány reszketve így kiáltott: „Fuss, jó uram, fuss, de gyorsan!” György erre lóra pattant, keresztet vetett, és vakmerőn a közelgő sárkányra rontott. Lándzsáját nagy erővel megforgatta, s magát Istennek ajánlva, a sárkányt súlyosan megsebesítette, és a földre terítette. Azt mondta ekkor a lánynak: „Vesd övedet tüstént a sárkány nyakába, leányom! „Az meg is tette, mire a sárkány követte őt, mint valami szelíd kutya. A város felé vezette. A nép pedig a hegyek barlangjaiba menekült előlük, mondván: „Jaj nekünk, mindnyájan elveszünk!”

Mire Szent György intett nekik, s így szólt: „Ne féljetek! Azért küldött engem az Úr, hogy a sárkány fenyegetésétől megszabadítsalak benneteket. Higgyetek Krisztusban, keresztelkedjetek meg mindnyájan, s máris megölöm a sárkányt.” Ekkor a király egész népével együtt felvette a keresztséget, Szent György pedig kardot rántva megölte a sárkányt, és megparancsolta, hogy vigyék ki a városból. Négy pár ökör vontatta ki egy nagy rétre. Azon a napon a gyermekeket és az asszonyokat nem számítva, húszezren keresztelkedtek meg. A király Szűz Mária és Szent György tiszteletére egy hatalmas templomot rakatott. Oltárán bővizű forrás fakadt, mely minden beteget meggyógyít, aki csak iszik belőle. Szent Györgynek pedig mérhetetlen sok pénzt adott, de ő nem akarta elfogadni, mire szétosztatta a szegények között. Ez után Szent György négy dolgot kötött röviden a király lelkére, hogy tudniillik gondoskodjék Isten templomairól, tisztelje a papokat, buzgón hallgasson misét, és ne feledkezzék meg a szegényekről. Majd megcsókolta a királyt, és eltávozott.

Más könyvekben azt olvashatjuk, hogy amikor a sárkány a lányra tört, hogy fölfalja, Szent György keresztet vetett, a sárkányra rontott, és rögtön megölte.

Abban az időben, amikor Diocletianus és Maximianus uralkodott, Dacianus vezetésével oly vad keresztényüldözés folyt, hogy egyetlen hónap alatt tizenkétezret koronázott vértanúság. Sok keresztény pedig a kegyetlen kínzások miatt megingott és áldozott a bálványisteneknek. Midőn Szent György ezt látta, szívét mély fájdalom járta át. Szétosztotta mindenét, amije csak volt, levetette katonaruháját, és a keresztények öltözékét vette magára, majd kiállt a nyilvánosság elé, és így kiáltott: „A pogányoknak minden istenei ördögök, az egeket pedig az Úr teremtette” (Zsolt 95,5).

A helytartó haragosan förmedt rá: „Micsoda vakmerőség a mi isteneinket ördögöknek nevezni! Mondd, hová való vagy, s mi a neved?” György így válaszolt: „György a nevem, és kappadókiai nemes családból származom. Palesztinát Krisztus segedelmével megvívtam, de mindent odahagytam, hogy szabadon szolgálhassam a menny Istenét.” Mivel a helytartó nem tudta meggyőzni, megparancsolta, hogy vonják kínzófára, és testét vaskarmokkal szaggassák meg tagonként. Miután fáklyákkal égettette oldalát, a nyílt sebeket sóval dörzsöltette be. Azon az éjszakán nagy fényességgel megjelent néki az Úr, és nyájasan bátorította. Az ő mézédes látványától és szavaitól úgy felbátorodott, hogy a kínzást semmibe vette.

Látva Dacianus, hogy kínzással nem tudja őt legyőzni, egy mágust rendelt magához, és azt mondta: „A keresztények a maguk varázslatos módján gúnyt űznek a kínzásokból, és semmire sem becsülik a mi isteneinknek bemutatott áldozatot.” Azt mondja a mágus: „Ha nem tudom legyőzni mesterkedésüket, vétesd fejemet.” Elővette varázstudományát, nevükkel megidézte isteneit, és borba mérget keverve megkínálta Szent Györgyöt, hogy igya meg. Az Isten embere pedig keresztet vetett, s miután lenyelte, semmi bántódása nem esett. Most a mágus az előzőnél erősebb mérget kevert az italba, de az Isten embere keresztet vetve minden bántódás nélkül kiitta az egészet. Ezt látva, a mágus a lába elé borult, irgalmáért esedezett, és kérte, hogy keresztény lehessen. A bíró erre lefejeztette.

Másnap Dacianus megparancsolta, hogy vonják Györgyöt kétélű kardokkal körültűzdelt kerékre, de az menten összetört, és György sértetlen maradt. Ekkor a bíró haragra gerjedve egy olvadt ólommal teli üstbe dobatta. Ő keresztet vetett és belement. Isten segítségével úgy felüdült benne, mintha csak fürdőzött volna.

Látva ezt Dacianus, azt gondolta, hogy akit fenyegetésekkel vagy kínzásokkal nem tudott megtörni, majd megpuhítja hízelgésekkel. Így szólt: „György fiam, milyen szelídek a mi isteneink, hogy ilyen békésen tűrik a te gyalázkodásodat. Készek mindent megbocsátani neked, ha megtérsz. Rajta, szerelmes fiam, arra biztatlak, hagyd el a babonaságot, és áldozz a mi isteneinknek. Nagy lesz a becsületed azután előttünk s az istenek előtt!” György mosolyogva szólt; „Kínzás helyett miért nem mindjárt ilyen kedvesen próbáltál rábeszélni? Íme, kész vagyok megtenni, amire biztatsz,” Ettől az engedékenységtől rászedve megörült a helytartó, és hírnököt szalajtva mindenkit magához parancsolt, hogy lássák, amint György, aki oly sokáig ellenszegült, végre beadja a derekát és bemutatja az áldozatot.

Nagy örömmel feldíszítették hát az egész várost, és amikor György belépett a bálványok templomába, hogy áldozzék, mindnyájan örvendezve álltak ott. Térdre borult ekkor, és imádkozott az Úrhoz, hogy a templomot bálványostul pusztítsa el, hogy az Ő dicsőségére és a nép megtérése érdekében semmi ne maradjon belőle. Tűz csapott le az égből, és a templomot isteneivel és papjaival együtt elégette. Ekkor a föld megnyílt, és mindent elnyelt, ami még megmaradt.

Ambrus így kiált fel Praefatiójában; „György, Krisztus leghűségesebb katonája, amikor a keresztény hit némaságba burkolódzik, egyedül te vagy a keresztények között, aki rettenthetetlenül megvallod az Isten Fiát! Az isteni kegyelem akkora állhatatossággal ruházta föl, hogy megvetette a zsarnoki önkény parancsait, és nem ijedt meg a számtalan büntetés gyötrelmétől. Ó, az Úr áldott és dicső vitéze! Nemcsak a földi hatalom hízelgő ígérete nem csalta tőrbe, de üldözőjét kijátszva, szörnyeteg bálványait a pokolba taszította” – eddig Ambrus.

Hallva, mi történt, Dacianus magához vezettette Györgyöt, és azt mondta: „Micsoda elvetemültség van benned, te gonoszok gonosza, hogy ekkora gazságot mertél elkövetni!” Erre György: „Királyom, ne hidd, hogy így van, hanem jöjj velem, és nézd meg magad, hogyan áldozok.” Ő erre: „Ismerem csalárdságodat, engem is el akarsz tüntetni, mint a templomot és az isteneimet.” György így válaszolt: „Mondd meg, te szerencsétlen, hogyan tudnának rajtad segíteni az isteneid, ha magukon sem tudtak?” Nagy haragra gerjedt a király, és azt mondta feleségének, Alexandriának: „Erőm fogytán, mindjárt meghalok, mert úgy látom, hogy ez az ember legyőzött.” Az asszony így felelt: „Kegyetlen zsarnok vagy, és hóhér! Vajon nem megmondtam neked, hogy ne zaklasd tovább a keresztényeket, mert harcba száll értük az ő Istenük? S most tudd meg, hogy én is keresztény akarok lenni.” A király megdöbbenve mondta: „Jaj, micsoda fájdalom, hogy téged is rászedtek!” Hajánál fogva köttette fel, és kegyetlenül megverette. Verés közben azt mondta Györgynek az asszony: „Mondd, György, igazság fénye, mit gondolsz, hová fogok jutni így, hogy még nem születtem újjá a kereszténységben?” György így válaszolt: „Ne csüggedj, leányom, véred hullása lesz a te keresztséged és koronád.” Ő pedig az Úrhoz fohászkodva kiadta lelkét.

Ezt tanúsítja Ambrus a Praefatióban, mondván: „Ezért érdemelte meg a vértanúság koronáját a pogány perzsák királynője, akin végrehajtották kegyetlen férje ítéletét, mielőtt a keresztség kegyelmében részesült volna. Nem kételkedhetünk abban, hogy piros vére ontásával méltó volt belépni az ég feltárult kapuin, és a mennyei királyság birtokába jutni” – eddig Ambrus.

Másnap Györgyre kimondták az ítéletet, hogy vezessék végig a városon, majd fejezzék le. Imádkozott az Úrhoz, hogy aki segítségét kéri, annak teljesüljön kívánsága. Égi hangot hallott, hogy úgy lesz, amint kérte. Miután befejezte az imádságot, feje vételével beteljesedett vértanúsága, Diocletianus és Maximianus alatt, akik az úr 287. esztendejében kezdtek uralkodni. Amikor Dacianus a lefejezés színhelyéről visszatért palotájába, tűz csapott le az égből, és szolgáival együtt elemésztette.

Tours-i Gergely meséli, hogy amikor Szent György ereklyéit szállították egy alkalommal, az emberek egy kápolnában szálltak meg. Reggel nem tudták megmozdítani a ládát mindaddig, míg az ereklye egy darabját ott nem hagyták.

A Historia Antiochenában olvashatjuk, hogy amikor a keresztények Jeruzsálem elfoglalására vonultak, egy papnak megjelent egy szépséges ifjú, és azt mondta, hogy ő Szent György, a keresztények vezére. Arra biztatta, hogy vigyék magukkal az ereklyéit Jeruzsálembe, s ő velük lesz. Amikor Jeruzsálemet ostromolták, de a szaracénok ellenállása miatt nem mertek fölmenni a lépcsőn, Szent György megjelent fehér páncélban, vörös kereszttel ékesítve, és intett nekik, hogy nyugodtan kapaszkodjanak föl utána, s övék lesz a város. Azok bátorságra kapva elfoglalták Jeruzsálemet, és megölték a szaracénokat.

fordította: Madas Edit

_________________________________________


Bálint Sándor

ÜNNEPI KALENDÁRIUM

Szent György - Április 24.

György az Egyház martyrologiumában évszázadokon át ókeresztény vértanúként szerepelt, aki Diocletianus idejében nyerte el a mennyei koronát. Miután alakjának történeti hitelességét az újabb kutatásnak nem sikerült igazolnia, napjainkban az illetékes pápai kongregáció Györgyöt törölte a szentek jegyzékéből. Ebben a kérdésben a népéleti kutatásnak szükségtelen állást foglalnia, kötelessége viszont annak vizsgálata, hogy György alakja és szimbóluma, továbbá legendája miként szövődött olyan kitéphetetlen szálakkal hazánk jámborságtörténetébe, népünk hagyományvilágába. Először azonban a Legenda Aurea, illetőleg az Érdy-kódex előadásában^* ismerjük meg a legendáját, amelynek antik hitregebeli, illetőleg népmesei fogantatása kétségtelen. Hőse méltán rászolgált a Sárkányölő Szent György megtisztelő elnevezésre:

Itt elkezdetik Szent György mártírnak dicsőséges élete. Miért régi időben volt az ő szent támadása, idejit az okáért és napját semmi írásban nyilván nem találhatjuk. De miért akármikoron lett légyen, anyaszentegyház bizonnyal vallja, hiszi és az szent mártiromok közé számlálván, nagy tisztességgel üli az ő szent ünnepét: miképpen kedég szent mártíromságot szenvedett légyen, és miképpen viaskodott pokolbeli erdeggel, az sárkánnyal, ez világi fejedelmekkel, keresztyén szent hit mellett, és minő számtalan népeket hajtott légyen az szent hitre, ő ájotos prédikálásának és érdemének miatta, megismertetik az ő szent életéből.

Dicsőséges szent György mártír támada Kapadócia országból, kinek ő atyja vala hadviselő vitéz fejedelem. Az ő atyja halálának utána miként régi szokás vala, szálla reá az vitézség. És mikoron egy időben lova hátán menne, Lybiának tartományában, és az várasban, kinek Sylena vala neve, pogány király bírván. Mely váras mellett vala egy nagy régi állótó. És lakozik vala őbenne egy nagy halálos sárkány, kinek még sok fegyveres népek sem árthatnak vala, de mind elűzi vala őket.

És felhágván az várasnak kőfalára, az ő nagy dohos lehellésével, megdögleti vala az várast és számtalan népek halnak vala meg döghalálnak miatta. Annak okáért szerzének oly szerzést: az király a várasbeli palogárokkal, hogy minden napon két-két johot adnának őneki, hogy csak reájok ne jőne. Mikoron kedég elfogyott volna immáran johok, szerzék azt, hogy egy barmot és egy embert adnának őneki, kire az sors esnék, hogy csak az sokaságot megoltalmazhatná. Mikoron azért immáran mind fiok, mind leányok elfogyott volna, egy napon esék az sors az királynak leányára, ki vala egyetlen eggye az királyságnak.

Azt látván az király, hogy az ő leányát az sárkánynak ítélték volna, mondá az palogáraknak: mind aranyamat, mind ezüstemet elvegyétek, és országomnak hason felét, csak hagyjátok meg énnekem az én leányomat, és ne haljon ellyen szernyű halállal meg. Mondának az sok népek: tudjad király, hogyha az te leányodban be nem teljesejtended az szerzést, mind házadat, mind te magadat megégetünk.

Hogy az király azt hallotta volna, ottan elfakada sírni, és siratja vele az ő édes leányát, mondván: jaj énnekem, én édes leányom, mit tégyek immáran én teveled, és mit szóljak, ha látom én immáran az te mennyegződet. És az népre fordulván, mondá: kérek titeket, engedjetek énnekem avagy csak nyolc napi haladékot, hogy sirassam az én szerelmes leányomat. Mikoron az népek megengedték volna, az nyolc napok betelvén, esmét nagy haraggal az várasbeli nép hozjá jöve, mondván: király, mire veszted el a szegény népet az te leányodért, ime immáran mind meghalunk a sárkánynak lehellése miatt.

Látván azért az király, hogy semmiképpen nem szabadojthatná meg az ő leányát, felöltözteté őtet szép királyi ruhákban és nagy sírással megölelgeté, és apolgatá őtet, és mondá: jaj énnekem én édes leányom. Én tetőled magzatokat várok vele én királyi ölembe feltartanom és éltetnem, De im elmégy, hogy az sárkánytul megszaggattassál. Jaj, énnekem, én édes leányom. Várom vala, hogy kilenb-kilenb fejedelmeket hívassanak az te mennyegződbe, és az én királyi palotámat kilenb-kilenb drágakevekkel felékesejtsem, és ez világi eremeket, vigasságokat lássak, immáran kedég elmégy, hogy az sárkánytul elszaggattassál. És azonképpen megölelgetvén őtet, nagy sirással elbocsájtá őtet, mondván: óh, jobb volt volna énnekem, ha teelőtted megholtam volna, hogy nem tetőled ezenképpen elmaradtam volna, és tégedet elvesztettelek volna. Ottan azért az szép királyi magzat leesvén ő atyjának lábai előtt, áldomást kérvén őtőle. Mikoron azért nagy sírással megáldotta volna, elbocsájtá őtet, és vitézeket külde el ővele, kik elkísérnék és megőriznék, mint lenne dolga.

Mikoron azért az szép királyi magzat az tó szélén leült volna, és ott siratná ő ifjúságát és ő nemzetségét, az mennyei kegyelmes Úristennek akaratja szerént dicsőséges Szent Gyergy vitéz lova hátán jutván az váras mellé, látá a szép királyi magzatot az tó mellett sírnia. És megkérdé őtet, mi dolga volna. És mondá őneki az király leánya: jó ifjú vitéz, ülj fel hamar lovadra, és fuss el hamar és ne halj meg énvelem egyetemben. Mondá őneki Szent Gyergy vitéz: ne akarj félni szerető leányom, de mondd meg énnekem, mit vársz itt, mind az sok nép nézvén. Mondá őneki az király leánya: mint látom jó ifjú, nagy erős szíved vagyon tenéked. De miért kévánsz meghalnod, fuss el innen hamar. Mondá Szent Gyergy vitéz: innen én addig el nem megyek, míglen énnekem meg nem mondod mi dolgod vagyon?

Mikoron azért minden dolgát kijelentette volna őneki, mondá Szent György vitéz: szerelmes leányon, ne akarj félni, mert az én uram, Jézus Krisztusnak nevében tégedet megsegejtlek. Mondá mégis az király leánya: jó vitéz, énvelem el ne véssz, de tenmagadat mind hamarabb lehet, szabadojtsd meg. Elég ha én magam elveszek, mert engemet sem szabadojthatsz meg, és tenéked egyetemben el kell veszned.

Mikoron ezeket beszéllenék, íme az nagy sárkány felemelé ő fejét az tóból, és reájok kezde jönni. Ottan az király leánya reszketni kezdett, és mondá Szent Gyergy vitéznek: fuss el jó uram, fuss el hamarsággal. Ottan azért Szent Gyergy lovára üle, és szent keresztnek jegyével magát megjegyzé, és az sárkány ellen nyomoték. És cucáját (lándzsáját) erősen megfogotozván, és ennen magát Úristennek ajánlván, neki öklelé, és az sárkányt az földre leejté. És mondá az leánynak: oldd el övedet, és vesd nyakára az sárkánynak. Semmit ne félj jó leányom. Mikoron azt tette, ugyan követi vala őket, mind az szelíd bestye.

Azt látván az várasbeli népek, minnyájan tétova futni kezdenek, ki az hegyre, ki az erdőre, mondván: jaj minekünk, mert immáran mind elveszünk. Szent Gyergy kedég int vala nekik, mondván: ne féljetek. Ne féljetek, mert azért bocsátott ide engemet tihozzátok Úristen, hogy e sárkánynak kénjátul megszabadojtanálak, Csak hogy az Krisztus Jézusban higyjetek, és mindentek megkeresztelkedjék, és ottan ez sárkányt megölöm. Azt hallván ottan mind az király őhozzá tartozókkal, mind az köznépek megkeresztelködének.

Szent Gyergy kedég ottan kivoná fegyverét és nyakát vágá az sárkánynak. Parancsolá, hogy kivonnák az várasból. És ottan nyolc számú ekrekkel kivonaták az várasból egy nagy mezőre. Azon napon azért kereszteködének meg húszezer emberek, gyermek nélkül és asszonyállat nélkül. Az király azért asszonyunk Szűz Máriának és Szent Gyergynek nevében nagy szent egyházat rakattata. Mely oltárnak alóla élő kútfő származik, kinek itala minden betegségeket megvigaszt.

Annak utána az király nagy számtalan sok pénzt ada Szent Gyergynek, kit mikoron nem akart volna elvenni, szegényeknek hagyá, hogy osszák. Szent Gyergy azért az királyt négy dolgokra tanojtá: előszer, hogy Úristennek egyházának gondját viselné, papokat tisztelné, isteni zsolozsmát szorgalmatossággal hallgatná és szegényekről mindenkoron megemléköznék. És annak utána megapolgatván az királyt, onnan bulcsu vévén, elméne.

Az Érdy-kódex ezután – szintén a Legenda Aurea nyomán – külön fejezetben szól György mártíromságáról. A két rész nem tartozik szervesen össze. Ebből a kutatás jogosan következtetett két különböző korú rétegre, a sárkányölés történetét minősítvén későbbinek, a X. század tájáról származónak.

A vértanútörténet szerint György nem nézhette, hogy Diocletianus annyira pusztítja a kereszténységet. Megkeseredett a keresztények kényszerű bálványimádása miatt is. Levette vitézi ruháját, szétosztotta mindenét a szegények között, és keresztényeknek ruhájokban öltözvén, közéjük vegyült. A pogány bálványokat hangos szóval ördögöknek nevezte, mire a császár kegyetlenül megkínoztatta. Börtönében maga Jézus jött a vigasztalására.

Most a császár első napon egy erdenges mestert szabadít Györgyre, de az a legerősebb méreggel sem boldogul. Másodnapon a császár kerékbe akarja töretni, de hiába: sértetlen marad. Harmadnapon olvasztott ónnal telt kádba vetik, de onnan is sérelem nélkül jön ki. Negyednapon a császár kérleli, hogy áldozzon a bálványistennek. György erre készségesnek mutatkozik. Ötödnapon be is megy a pogány templomba, amelyet azonban imádságára elnyel a megnyílt föld. Hatodnapon a fejedelmet oktatja, hogy a pogány istenek segítségére hiába számít. Hetednapon a fejedelem azt mondja a feleségének, Alexandriának, hogy meg kell halnia, mert György legyőzi őt is. Felesége bevallja, hogy már ő is keresztény szeretne lenni. Ura ezért megkínozza, megostoroztatja. A haldokló Alexandria Györgynek könyörög: Gyergy, igazságnak világossága, hova alojtod, megyek, mert még kereszteletlen vagyok. Mondá őnéki Szent Gyergy: semmit ne félj kételködvén leányom, mert az te véred vétetik tenéked keresztség helyett és érdemre. Azt hallván, imádságot tén az Úristenhez és kibocsájtá lelkét.

Nyolcadnapon a császár körülhordoztatja a városon, majd fejét véteti. György utolsó perceiben így imádkozott: én édes Uram, Jézus Krisztus, kérlek az te szent nevednek tisztöletes méltóságáért, hogy az én lelkemet el ne szakasszad az te szent malasztodtul örökkül örökké. Másodszor: és valaki az te szentséges nevedért az én kínszenvedésemről ájojtatossággal megemléközendik, és ő szűkségének idején engemet hívand, hallgattassék meg. Harmadszor: és valaki az én halálomról szerzett könyvet nála viselendi és olvasandja, avagy csak olvasván hallgatandja, azon órában bocsátassanak meg minden bűnei. És valaki nála hordozandja, minden mennyütéstől, hadban való veszedelemtől, és ítéletben való hamis tanúktól megszabadultassanak, továbbá valamely házban leend az én szenvedésemről való könyv, ott néma, sánta, süket, csonkabonka gyermek ne születhessék. És valaki valamit tud kérni az én nevemben, minden kérelmése beteljesejtessék minden kétség nélkül.

Mikoron ő imádságát elvégezte volna, mennyből isteni szózat lőn őhozzája, hogy mindenek azonképpen beteljesednének, amint kérte volna. Annak utána lehajtá nyakát és a szent mártíromságot nyakavágással elvégezé. Az hivő keresztyének azt látván, nagy tisztességgel az ő áldott testét eltemetik. Dacianos király kedég, mikoron az ő palotájába menne, azon úton tűz szálla le mennyből és úgy emészté meg, hogy még az porát sem tudhatá, hova lőn.

Ezenképpen lőn szenvedése Szent Gyergy mártírnak, kinek ő dücsőséges kénja, halála és szent imádsága legyen mi bőneinknek bizony bocsánatja, és halálunknak utána bizony koronája az erek dücsőségben.

*

A széltében olvasott, hallgatott, ábrázolt legenda egyik legköltőibb tükörképe a középkori ember lelkivilágának, képzelőerejének. A férfias helytállást, az önfeláldozó emberséget, az asszonyok tiszteletét mintha György példázta volna a fiatal Európának. A legenda népmesei utókora^* is e György-szimbólum egyetemes hatásáról és érvényességéről tanúskodik. Ez nem is csoda, hiszen maga a legenda is valamikor a néplélek igazságérző nosztalgiájából sarjadt.

A mi mesekincsünk is a György-legenda számos elemét, mozzanatát őrzi, bár név szerint a szent lovaggal már alig találkozunk benne. A szlovák és katolikus délszláv elbeszélő hagyományban azonban máig él.

A Kiskárpátok bortermő kisvárosa Szentgyörgy, másként Pozsonyszentgyörgy (Sväty Jur), amelyet templomának kőből faragott szárnyasoltára (1515) is nevezetessé tesz.^* A kompozíció a legendát népiesen fogalmazott domborműveken szemlélteti. Úgy véljük, hogy ez ihlette és tartotta életben a búcsúnapokon fölidézett legendával együtt azt a folklorizálódott történetet, amelyet Valentényi György^* örökített meg:

Régen történt, hogy a Kiskárpátok népét egy szörnyeteg sárkány tartotta rettegésben, amely ott rejtőzködött Szentgyörgy városa mellett egy mocsárban. Ennek halával, kígyóival táplálkozott. Ha már kifogyott belőlük, akkor a környék jószágait, a járókelő embereket is fölfalta, sőt bemerészkedett a városba is.

A sárkánytól semmiképpen sem tudtak szabadulni. Ezért megállapodtak, hogy mindegyik gazda naponta két juhot áldoz föl a sárkánynak. Ezek azonban, de a többi jószágok is elfogytak, így az embereknek saját édes gyermekeiket kellett odavetniök. Végül a király egyetlen lányára is sor került. Hiába könyörgött az életéért, a nép vénei tőle is követelték az áldozatot. A királykisasszonyra is a halál várakozott.

A lány legszebb ruhájába öltözött, és megindult a sárkány felé. A király könnybelábbadt szemmel a palota ablakából nézte. Nagy sokaság kísérte utolsó útjára. Egyszerre azonban, mintha az égből jött volna, tüzesvérű paripán egy fényes lovas tűnt föl, lándzsája tündöklött a napsugárban. Istenben bízva, meg akart a sárkánnyal küzdeni. A királylány próbálta szándékáról lebeszélni, hiszen rajta már úgysem tud segíteni. A lovag lehajolt hozzá és kérte, hogy tagadja meg pogány hitét és bízzék Isten Fiában. Ha ezt megteszi, akkor az Úr segítségével kiszabadítja a sárkány karmai közül. A királykisasszonynak tetszett a lovag, mindent megígért neki.

A sárkány most előbújt a mocsárból. A lány még megszólalt: fuss innen ifjú lovag, közeledik a sárkány, az én lelkem már megbékült az igaz Istennel. György, mert ő volt a lovag, így felelt: nem félek tőle, mert az igaz Isten velem van. A sárkány rárohant, György felfohászkodott: Krisztus segíts, a Te dicsőségedért akarok küzdeni. Ezzel lándzsáját a sárkány torkába döfte, a lánynak pedig odaszólt: oldd le húgom az övedet, és vesd a sárkány nyakába, hogy végképpen megtörhessem az erejét. György össze is szorította vele a sárkány torkát, majd a lány kezébe adta, hogy az öv végénél fogva ő vezesse a szörnyeteget a városba.

Nagy sokaság verődött össze, közte a király is. György felszólította őket, hogy a pogányságból térjenek a keresztény hitre. Ezt esküvel ígérték. Erre György a sárkány fejét egyetlen suhintással levágta, majd megparancsolta, hogy a városon kívül máglyán égessék el.

György a királyt népével együtt megkeresztelte, utána megáldotta őket. A királynak lelkére kötötte, hogy építsen templomot és papot hívjon bele. Nem tudjuk, a gyűjtő tette e hozzá, vagy a néptől hallotta a befejezést: itt Szent György Krisztust jelenti, a sárkány az ördögöt, a leány pedig a szentegyházat, amelyet Jézus szent vérével megvált.

Bátya délszláv eredetű katolikus népe két nyelven is meséli,^* hogy itt a Remenice-tóban volt egy hétfejű sárkány. Amikor előjött, mindig egy lányt kellett neki áldozni! Ha nem adtak neki, sok népet elpusztított. Már annyi lányt elemésztett, hogy nem is volt a faluban. A nép maga is szökni kezdett, azonban a sárkány az egész falut pusztulással fenyegette meg.

Megtudta ezeket a király, a Salamon király, aki azt mondta, hogy ő birkózik meg a sárkánnyal, amely már a királylányt követelte magának. Szerencsére találkozott egy emberrel: Sveti Ğurej, Szent György volt ez a vitéz, aki vállalkozott a küzdelemre. Csak annyit kért, hogy olyan lovat kapjon, amelyet ő választ, meg egy kardot. Salamon a kérést teljesítette, lánya kezét is odaígérte Györgynek. Azt is megmondta azonban, hogy a fejét leütteti, ha nem menti meg.

A királykisasszonyt éppen a sárkányhoz kísérték, amely már a száját is kitátotta, hogy bekapja. Ekkor Szent György előlépett, és a sárkány minden fejét levágta. A király megajándékozta, és György egész családját az udvarába hívta. Salamon azt is elrendelte, hogy a győzelem emlékezetére az egész országban szólaljanak meg a harangok.

Egy bizonyára még a német hazából hozott Szent György-balladát a bánáti Orczyfalván (Orţişoara) jegyeztek föl.^*

Ámi Lajos egyik meséjének egy parasztfiú a hőse, akinek – mert Szent György napján született – Szent György a neve.^* A legendához azonban semmi köze, talán csak az igazságszeretete. Boda baranyai magyar faluban följegyzett egyik mese magába olvasztotta a György-legenda néhány foszlányát, de a sárkányölés mozzanata már kikopott belőle.^*

*

Bár az egyházi tekintély többször, így a trullai zsinaton (692) tilalmazta, apokrifnak minősítette a legendát, György mégis egy évezrednél tovább a hit diadalmas hőseként, győzhetetlen katonájaként, emberi példaként élt Dömötörrel, Mártonnal, Móriccal, Compostelai Jakabbal, a mi László királyunkkal egyetemben a középkor lovagi világában. Jellemző, hogy a Meroving-dinasztia György mondaszülte fiától származtatta magát. Oroszlánszívű Richárd angol király őt választotta a kereszteslovagok védőszentjének. Ő lett általában a lovagoknak, lovaskatonáknak, napjainkban a cserkészeknek, továbbá fölszerelése miatt a fegyverkovácsok, szijjártók céhének,^* azonkívül a vándorlegényeknek, lóval is foglalkozó parasztoknak patrónusa. Egyébként görög eredetű neve (Georgios) is parasztot, földmívelőt jelent. A magyar vonatkozásokról még szó lesz. Mindezek mellett több európai tartománynak, országnak, így Angliának patrónusa. Lovon ülve vörös keresztes zászlóval, dárdával, amint a sárkányt legyőzi, ritkán még kerékkel, vértanúsága egyik eszközével is szokták ábrázolni.^*

Csanádpalota népe Szent Györgyöt máig a lovak védőszentjének tiszteli. Helyi mondai hagyomány szerint egyszer egy istállóban tűz ütött ki. Senki sem mert még a közelébe se menni. Végül György jelent meg: szürke lova tiporta szét a lángokat, a lovak pedig sértetlenek maradtak.^*

*

Szent György tisztelete már Szent István korában jelentkezik a magyarság körében. Első szent királyunk nagyobb legendája elmondja, hogy a pogány ellenállást a kereszt dicsőséges jelének oltalmában, Isten Anyja, a mindenkor Szűz Mária segítségével, Márton püspök és Szent György vértanú zászlaja alatt törte meg.

A Szent Korona alsó, bizánci részének összetartozó két zománcképén két keleti katonaszent: György és Dömötör látható. Alakjuk Moravcsik Gyula szerint a barbárokkal vívandó harcokban az ő mennyei közbenjárásukra emlékeztet.^*

A kultusz tavaszi magyar virága az oroszlámosi monostor alapításának legendája. Csanád vezér eleinte nem tud megküzdeni Ajtonnyal, kénytelen visszavonulni. Éjszaka imádsággal virrasztat halomra vert sátrában. Györgyöt hívta segítségül, és fogadalmat tett, hogy azon a helyen, ahol térdével a földet érinti, monostort emel az ő tiszteletére. A szent lovag meghallgatta. Álmában oroszlán jelent meg neki, és azonnali támadásra biztatta Ajtony ellen. A fölébredt Csanád két ember erejét érezte tagjaiban, és csakugyan győzelmet aratott. Az ütközet halottjait a közeli Marosvárott, Keresztelő Szent János temploma körül temették el, amelynek monostorában bizánci szertartású szerzetesek éltek.

Csanád a fogadalmát be is váltotta. A helynek Oroszlámos nevet adta. Monostorát György tiszteletére Gellért püspök szentelte föl. Eleinte a Marosvárról idetelepített baziliták, majd pedig bencések éltek benne.

Gellért püspök az első Csanádi székesegyházat szintén Szent Györgynek ajánlotta. A titulus megválasztásához nyilván az is hozzájárult, hogy István király a bolgárok elleni hadjáratban, Üszküb ostrománál Szent György-ereklyéket zsákmányolt és az új székesegyháznak ajándékozta. Ebből az is következik, hogy György Árpád-kori kultuszát nemcsak a nyugati egyház szentje, hanem a bizánci megalomartyr is ihlette. Görögkatolikusainknak máig egyik legkedveltebb szentje.

Maga Gellért püspök Szent Györgynek régi tisztelője. A keresztségben a György nevet kapta, fölserdülvén a bencések velencei Szent György-monostorába lépett, amelynek később apátja lett. Hazánkba érkezve, hamarosan a király környezetében tűnik föl. Az eddigiekből világos, hogy püspöki székesegyházának éppen György lett a patrónusa.^*

A veszprémi Szent György-kápolna a sárkányölő lovagnak talán a legősibb hazai szentélye, amely állítólag még a IX. századból származik.

Szent Imre legendájában olvassuk, hogy szüzességi fogadalmát egy szolgája jelenlétében Veszprém vára legősibb, Krisztus legdrágább vértanújának, Györgynek szentelt egyházában tette le.

A legújabban föltárt kápolna jeles középkori búcsújáró helyünk, hiszen itt őrizték György lovag fejereklyéjét. 1401-ben a szent nagy tisztelője, Zsigmond király is megjelent a búcsún. Küszöbén ez a felírás olvasható: IN LIMINE NON SEDETO, vagyis ne üljetek a küszöbön. Ez a kápolna látogatottsága mellett bizonyít. Vetési Albert híres veszprémi püspök vörös márványból gyönyörűen faragott oltárt állíttatott bele és képekkel (freskókkal) díszítette föl.^*

*

Számos Árpád-kori, főleg nemzetségi monostorunk és templomunk tiszteli György vitézt patrónusul. Ebbe a szakrális kordivat mellett bizonyára az is belejátszik, hogy a Krisztus igájába szelídülő magyarság a szent lovag életét, legendáját rokonnak érezte a maga szilaj világával. Ilyen monostorok a bencés Oroszlámos(1028), Ják (1214), Dombó (Szerémség, 1237), Jásd (1256).

Az Esztergom közvetlen szomszédságában virágzó Szentgyörgymező prépostságát állítólag István király alapította, mindenesetre Telegdi Csanád állította helyre (1337).^*

*

Szent György-kultuszunk virágzására a számos egykorú, még felsorolandó patrocinium mellett jellemző, hogy Károly Róbert megalapította (1318) a Szent György-vitézek lovagrendjét (Societas Beati Georgii),^*amelynek kötelessége volt az Egyház védelme, a lovagi erények: istenfélelem, foglyok kiváltása, szegények istápolása, bajtársias érzület ápolása, továbbá a királyhűség és a haza védelme. A rendnek ötven tagja volt, aki tartozott minden vigasságban, de különösen a harcjátékban a királyt követni. Jelvénye fehér mezőben piros kereszt, ruházata pedig térdig érő hosszú fekete, csuklyás köpeny. Jelszava: IN VERITATE IUSTUS SUM HUIC FRATERNALI SOCIETATI, vagyis: valósággal igaz vagyok e testvéri társaság iránt. A tagok az Úr halálának és feltámadásának emléknapjain, azaz pénteken szomorkodni, vasárnap pedig örvendezni kötelesek. Fogadják, hogy pénteki napon ebédig lovagot vagy mást nem gyaláznak, nem kötekednek. Aki nem vigyáz a nyelvére, annyi hamus kenyérfalatot eszik éhgyomorra, ahányszor mást gyalázott.

Ennek a lovagtípusnak ideálképe Kolozsvári Márton és György prágai Szent György-szobra, amelynek titkáról napjaink költője, Csanád Béla így vall:

Szent György - Április 23. vagy 24.

György (Georgius) a geos, azaz ‚föld’ és az orge, azaz ‚művelni’ szavakból származik, olyasvalaki, aki a földet, azaz saját testét műveli. Ágoston A Szentháromságról szóló könyvében azt írja, hogy a föld jó a magas hegyek ormán, a dombok mérsékelt lankáin s az alant fekvő mezők lapályán. Az első jó a viruló fűnek, a második a szőlőnek, a harmadik a gyümölcsnek. Így volt Szent György kimagasló az alantas dolgok megvetése által, ezért volt övé a tisztaság virulása; mértékletes a jó és a rossz megkülönböztetése által, ezért volt övé az örök boldogság bora; és alacsony az alázat által, ezért ontotta a jócselekedetek gyümölcseit. Vagy pedig a gerar, azaz ‚szent’ és a gyra, azaz ‚homok’ szavakból származik neve, s ‚szent homokot’ jelent. Olyan volt ugyanis, mint a homok: nehéz, erkölcseinek súlyától, parányi az alázattól és száraz a testi kívánságtól. Vagy a gerar, azaz ‚szent’ és a gyon, azaz ‚harc’ szavakból ered, mint ‚szent harcos’, mert harcolt a sárkánnyal és a hóhérral. Vagy a gero, azaz ‚zarándok’, a gir, azaz ‚drágalátos’ és az ys, azaz ‚tanácsadó’ szavakból tevődik össze a Georgius név. Ő maga ugyanis zarándok volt a világ megvetésével, drágalátos a vértanúság koronájával, és tanácsadó az Ország hirdetésével.

Legendáját a niceai zsinaton az apokrif iratok közé sorolták, mivel vértanúságáról nincs megbízható feljegyzés. Ma naptárában viszont az olvasható, hogy a perzsa Diospolis nevű városban szenvedett vértanúságot, ezt korábban Lyddának nevezték, és Joppe mellett fekszik. Másutt az olvasható, hogy Diocletianus és Maximianus császárok idejében, megint másutt, hogy Dacianus perzsa császár alatt, birodalma hetven királya jelenlétében szenvedett vértanúhalált. Itt azt olvassuk majd, hogy Dacianus helytartó végeztette ki Diocletianus és Maximianus idejében.

A kappadókiai származású György vitéz elvetődött egyszer Libya provincia Silena nevű városába. A város mellett volt egy tenger nagy tó, abban lakott egy dögletes sárkány. Gyakran megfutamította a népet, mely fegyvert ragadott ellene, és a város falaira felhágva leheletével mindenkit megmérgezett. Hogy haragját csillapítsák, a polgárok kénytelen-kelletlen két juhot adtak neki naponta, különben a város falaira rontott, és úgy megfertőzte a levegőt, hogy nagyon sokan belehaltak. Amikor a juhok már fogytán voltak, és többet szerezni sem tudtak, úgy határoztak, hogy a juhok mellé egy-egy embert adnak. Sorsot vetettek hát az összes fiún és leányon, és a sors nem tett kivételt.

Mikor már majdnem minden ifjút és hajadont fölfalt a szörnyeteg, a sors választása a király egyetlen leányára esett, őt ítélve a sárkánynak. A király kétségbeesve rimánkodott: „Vigyétek aranyamat, ezüstömet s a fele királyságomat, csak a leányom hagyjátok meg nekem, ne így kelljen elpusztulnia!” A nép felzúdult: „Ó, király, te magad hoztad ezt a törvényt, s most, amikor a mi gyermekeink már mind elpusztultak, meg akarnád váltani a magadét? Ha leányodon nem teljesíted be azt, amit másoknak elrendeltél, rád gyújtjuk a házat!” A király ezt hallván siratni kezdte leányát: „Jaj nekem, édes lányom! Mit csináljak veled? Mit mondjak? Hát sosem érem meg a menyegződet?” A néphez fordulva pedig azt mondta: „Könyörgök, csak nyolc nap haladékot adjatok, hogy elsirathassam leányomat!” A nép beleegyezett, de a nyolc nap leteltével dühödten visszatértek, mondván: „Miért veszejted el népedet leányod miatt? Ím, a sárkány leheletétől mindnyájan elpusztulunk!”

A király látván, hogy leányát nem tudja megmenteni, királyi ruhába öltöztette, könnyek közt átölelte, s így szólt: „Jaj nekem, édes lányom! Azt hittem, hogy királyi öledben gyermekeket ringatsz, s most elmégy, hogy fölfaljon a sárkány. Jaj nekem, édes lányom! Azt reméltem, hogy menyegződre fejedelmeket hívok meg, a palotát drágakövekkel ékesítem, dobokat s orgonát hallgatunk, s most mégy, hogy fölfaljon a sárkány.” Megcsókolta és elbocsátotta őt, mondván: „Leányom, bárcsak előtted haltam volna meg, hogysem így veszítselek el!” Ekkor a leány atyja lábához borult, és áldását kérte. Miután atyja könnyek közt megáldotta, elindult a tóhoz.

Szent Györgyöt véletlenül éppen arra vitte az útja. Meglátta a síró leányt, s megkérdezte, miért búsul. Azt felelte: „Jó ifjú, ülj fel gyorsan a lovadra, és menekülj, nehogy velem együtt pusztulj el!” György így szólt: „Ne félj, leány, de áruld el, mire vársz itt, a nagy sokaság szemei előtt!” Így a leány: „Úgy látom, jó ifjú, nemes a szíved. De miért akarsz meghalni velem? Fuss minél gyorsabban!” György erre: „Én ugyan egy tapodtat sem mozdulok, míg el nem mondod, mi a bánatod!” Amikor mindent elmesélt, György így szólt: „Ne félj, te leány, Krisztus nevében megsegítelek,” A leány: „Jó vitéz, inkább magad mentsd, hogy el ne pusztulj velem együtt. Elég, ha magam halok meg, hisz megmenteni úgysem tudsz, csak te is elvesznél énvelem.”

Amíg így beszélgettek, hát jött a sárkány, kidugva fejét a vízből. Ekkor a leány reszketve így kiáltott: „Fuss, jó uram, fuss, de gyorsan!” György erre lóra pattant, keresztet vetett, és vakmerőn a közelgő sárkányra rontott. Lándzsáját nagy erővel megforgatta, s magát Istennek ajánlva, a sárkányt súlyosan megsebesítette, és a földre terítette. Azt mondta ekkor a lánynak: „Vesd övedet tüstént a sárkány nyakába, leányom! „Az meg is tette, mire a sárkány követte őt, mint valami szelíd kutya. A város felé vezette. A nép pedig a hegyek barlangjaiba menekült előlük, mondván: „Jaj nekünk, mindnyájan elveszünk!”

Mire Szent György intett nekik, s így szólt: „Ne féljetek! Azért küldött engem az Úr, hogy a sárkány fenyegetésétől megszabadítsalak benneteket. Higgyetek Krisztusban, keresztelkedjetek meg mindnyájan, s máris megölöm a sárkányt.” Ekkor a király egész népével együtt felvette a keresztséget, Szent György pedig kardot rántva megölte a sárkányt, és megparancsolta, hogy vigyék ki a városból. Négy pár ökör vontatta ki egy nagy rétre. Azon a napon a gyermekeket és az asszonyokat nem számítva, húszezren keresztelkedtek meg. A király Szűz Mária és Szent György tiszteletére egy hatalmas templomot rakatott. Oltárán bővizű forrás fakadt, mely minden beteget meggyógyít, aki csak iszik belőle. Szent Györgynek pedig mérhetetlen sok pénzt adott, de ő nem akarta elfogadni, mire szétosztatta a szegények között. Ez után Szent György négy dolgot kötött röviden a király lelkére, hogy tudniillik gondoskodjék Isten templomairól, tisztelje a papokat, buzgón hallgasson misét, és ne feledkezzék meg a szegényekről. Majd megcsókolta a királyt, és eltávozott.

Más könyvekben azt olvashatjuk, hogy amikor a sárkány a lányra tört, hogy fölfalja, Szent György keresztet vetett, a sárkányra rontott, és rögtön megölte.

Abban az időben, amikor Diocletianus és Maximianus uralkodott, Dacianus vezetésével oly vad keresztényüldözés folyt, hogy egyetlen hónap alatt tizenkétezret koronázott vértanúság. Sok keresztény pedig a kegyetlen kínzások miatt megingott és áldozott a bálványisteneknek. Midőn Szent György ezt látta, szívét mély fájdalom járta át. Szétosztotta mindenét, amije csak volt, levetette katonaruháját, és a keresztények öltözékét vette magára, majd kiállt a nyilvánosság elé, és így kiáltott: „A pogányoknak minden istenei ördögök, az egeket pedig az Úr teremtette” (Zsolt 95,5).

A helytartó haragosan förmedt rá: „Micsoda vakmerőség a mi isteneinket ördögöknek nevezni! Mondd, hová való vagy, s mi a neved?” György így válaszolt: „György a nevem, és kappadókiai nemes családból származom. Palesztinát Krisztus segedelmével megvívtam, de mindent odahagytam, hogy szabadon szolgálhassam a menny Istenét.” Mivel a helytartó nem tudta meggyőzni, megparancsolta, hogy vonják kínzófára, és testét vaskarmokkal szaggassák meg tagonként. Miután fáklyákkal égettette oldalát, a nyílt sebeket sóval dörzsöltette be. Azon az éjszakán nagy fényességgel megjelent néki az Úr, és nyájasan bátorította. Az ő mézédes látványától és szavaitól úgy felbátorodott, hogy a kínzást semmibe vette.

Látva Dacianus, hogy kínzással nem tudja őt legyőzni, egy mágust rendelt magához, és azt mondta: „A keresztények a maguk varázslatos módján gúnyt űznek a kínzásokból, és semmire sem becsülik a mi isteneinknek bemutatott áldozatot.” Azt mondja a mágus: „Ha nem tudom legyőzni mesterkedésüket, vétesd fejemet.” Elővette varázstudományát, nevükkel megidézte isteneit, és borba mérget keverve megkínálta Szent Györgyöt, hogy igya meg. Az Isten embere pedig keresztet vetett, s miután lenyelte, semmi bántódása nem esett. Most a mágus az előzőnél erősebb mérget kevert az italba, de az Isten embere keresztet vetve minden bántódás nélkül kiitta az egészet. Ezt látva, a mágus a lába elé borult, irgalmáért esedezett, és kérte, hogy keresztény lehessen. A bíró erre lefejeztette.

Másnap Dacianus megparancsolta, hogy vonják Györgyöt kétélű kardokkal körültűzdelt kerékre, de az menten összetört, és György sértetlen maradt. Ekkor a bíró haragra gerjedve egy olvadt ólommal teli üstbe dobatta. Ő keresztet vetett és belement. Isten segítségével úgy felüdült benne, mintha csak fürdőzött volna.

Látva ezt Dacianus, azt gondolta, hogy akit fenyegetésekkel vagy kínzásokkal nem tudott megtörni, majd megpuhítja hízelgésekkel. Így szólt: „György fiam, milyen szelídek a mi isteneink, hogy ilyen békésen tűrik a te gyalázkodásodat. Készek mindent megbocsátani neked, ha megtérsz. Rajta, szerelmes fiam, arra biztatlak, hagyd el a babonaságot, és áldozz a mi isteneinknek. Nagy lesz a becsületed azután előttünk s az istenek előtt!” György mosolyogva szólt; „Kínzás helyett miért nem mindjárt ilyen kedvesen próbáltál rábeszélni? Íme, kész vagyok megtenni, amire biztatsz,” Ettől az engedékenységtől rászedve megörült a helytartó, és hírnököt szalajtva mindenkit magához parancsolt, hogy lássák, amint György, aki oly sokáig ellenszegült, végre beadja a derekát és bemutatja az áldozatot.

Nagy örömmel feldíszítették hát az egész várost, és amikor György belépett a bálványok templomába, hogy áldozzék, mindnyájan örvendezve álltak ott. Térdre borult ekkor, és imádkozott az Úrhoz, hogy a templomot bálványostul pusztítsa el, hogy az Ő dicsőségére és a nép megtérése érdekében semmi ne maradjon belőle. Tűz csapott le az égből, és a templomot isteneivel és papjaival együtt elégette. Ekkor a föld megnyílt, és mindent elnyelt, ami még megmaradt.

Ambrus így kiált fel Praefatiójában; „György, Krisztus leghűségesebb katonája, amikor a keresztény hit némaságba burkolódzik, egyedül te vagy a keresztények között, aki rettenthetetlenül megvallod az Isten Fiát! Az isteni kegyelem akkora állhatatossággal ruházta föl, hogy megvetette a zsarnoki önkény parancsait, és nem ijedt meg a számtalan büntetés gyötrelmétől. Ó, az Úr áldott és dicső vitéze! Nemcsak a földi hatalom hízelgő ígérete nem csalta tőrbe, de üldözőjét kijátszva, szörnyeteg bálványait a pokolba taszította” – eddig Ambrus.

Hallva, mi történt, Dacianus magához vezettette Györgyöt, és azt mondta: „Micsoda elvetemültség van benned, te gonoszok gonosza, hogy ekkora gazságot mertél elkövetni!” Erre György: „Királyom, ne hidd, hogy így van, hanem jöjj velem, és nézd meg magad, hogyan áldozok.” Ő erre: „Ismerem csalárdságodat, engem is el akarsz tüntetni, mint a templomot és az isteneimet.” György így válaszolt: „Mondd meg, te szerencsétlen, hogyan tudnának rajtad segíteni az isteneid, ha magukon sem tudtak?” Nagy haragra gerjedt a király, és azt mondta feleségének, Alexandriának: „Erőm fogytán, mindjárt meghalok, mert úgy látom, hogy ez az ember legyőzött.” Az asszony így felelt: „Kegyetlen zsarnok vagy, és hóhér! Vajon nem megmondtam neked, hogy ne zaklasd tovább a keresztényeket, mert harcba száll értük az ő Istenük? S most tudd meg, hogy én is keresztény akarok lenni.” A király megdöbbenve mondta: „Jaj, micsoda fájdalom, hogy téged is rászedtek!” Hajánál fogva köttette fel, és kegyetlenül megverette. Verés közben azt mondta Györgynek az asszony: „Mondd, György, igazság fénye, mit gondolsz, hová fogok jutni így, hogy még nem születtem újjá a kereszténységben?” György így válaszolt: „Ne csüggedj, leányom, véred hullása lesz a te keresztséged és koronád.” Ő pedig az Úrhoz fohászkodva kiadta lelkét.

Ezt tanúsítja Ambrus a Praefatióban, mondván: „Ezért érdemelte meg a vértanúság koronáját a pogány perzsák királynője, akin végrehajtották kegyetlen férje ítéletét, mielőtt a keresztség kegyelmében részesült volna. Nem kételkedhetünk abban, hogy piros vére ontásával méltó volt belépni az ég feltárult kapuin, és a mennyei királyság birtokába jutni” – eddig Ambrus.

Másnap Györgyre kimondták az ítéletet, hogy vezessék végig a városon, majd fejezzék le. Imádkozott az Úrhoz, hogy aki segítségét kéri, annak teljesüljön kívánsága. Égi hangot hallott, hogy úgy lesz, amint kérte. Miután befejezte az imádságot, feje vételével beteljesedett vértanúsága, Diocletianus és Maximianus alatt, akik az úr 287. esztendejében kezdtek uralkodni. Amikor Dacianus a lefejezés színhelyéről visszatért palotájába, tűz csapott le az égből, és szolgáival együtt elemésztette.

Tours-i Gergely meséli, hogy amikor Szent György ereklyéit szállították egy alkalommal, az emberek egy kápolnában szálltak meg. Reggel nem tudták megmozdítani a ládát mindaddig, míg az ereklye egy darabját ott nem hagyták.

A Historia Antiochenában olvashatjuk, hogy amikor a keresztények Jeruzsálem elfoglalására vonultak, egy papnak megjelent egy szépséges ifjú, és azt mondta, hogy ő Szent György, a keresztények vezére. Arra biztatta, hogy vigyék magukkal az ereklyéit Jeruzsálembe, s ő velük lesz. Amikor Jeruzsálemet ostromolták, de a szaracénok ellenállása miatt nem mertek fölmenni a lépcsőn, Szent György megjelent fehér páncélban, vörös kereszttel ékesítve, és intett nekik, hogy nyugodtan kapaszkodjanak föl utána, s övék lesz a város. Azok bátorságra kapva elfoglalták Jeruzsálemet, és megölték a szaracénokat.

fordította: Madas Edit

_________________________________________


Bálint Sándor

ÜNNEPI KALENDÁRIUM

Szent György - Április 24.

György az Egyház martyrologiumában évszázadokon át ókeresztény vértanúként szerepelt, aki Diocletianus idejében nyerte el a mennyei koronát. Miután alakjának történeti hitelességét az újabb kutatásnak nem sikerült igazolnia, napjainkban az illetékes pápai kongregáció Györgyöt törölte a szentek jegyzékéből. Ebben a kérdésben a népéleti kutatásnak szükségtelen állást foglalnia, kötelessége viszont annak vizsgálata, hogy György alakja és szimbóluma, továbbá legendája miként szövődött olyan kitéphetetlen szálakkal hazánk jámborságtörténetébe, népünk hagyományvilágába. Először azonban a Legenda Aurea, illetőleg az Érdy-kódex előadásában^* ismerjük meg a legendáját, amelynek antik hitregebeli, illetőleg népmesei fogantatása kétségtelen. Hőse méltán rászolgált a Sárkányölő Szent György megtisztelő elnevezésre:

Itt elkezdetik Szent György mártírnak dicsőséges élete. Miért régi időben volt az ő szent támadása, idejit az okáért és napját semmi írásban nyilván nem találhatjuk. De miért akármikoron lett légyen, anyaszentegyház bizonnyal vallja, hiszi és az szent mártiromok közé számlálván, nagy tisztességgel üli az ő szent ünnepét: miképpen kedég szent mártíromságot szenvedett légyen, és miképpen viaskodott pokolbeli erdeggel, az sárkánnyal, ez világi fejedelmekkel, keresztyén szent hit mellett, és minő számtalan népeket hajtott légyen az szent hitre, ő ájotos prédikálásának és érdemének miatta, megismertetik az ő szent életéből.

Dicsőséges szent György mártír támada Kapadócia országból, kinek ő atyja vala hadviselő vitéz fejedelem. Az ő atyja halálának utána miként régi szokás vala, szálla reá az vitézség. És mikoron egy időben lova hátán menne, Lybiának tartományában, és az várasban, kinek Sylena vala neve, pogány király bírván. Mely váras mellett vala egy nagy régi állótó. És lakozik vala őbenne egy nagy halálos sárkány, kinek még sok fegyveres népek sem árthatnak vala, de mind elűzi vala őket.

És felhágván az várasnak kőfalára, az ő nagy dohos lehellésével, megdögleti vala az várast és számtalan népek halnak vala meg döghalálnak miatta. Annak okáért szerzének oly szerzést: az király a várasbeli palogárokkal, hogy minden napon két-két johot adnának őneki, hogy csak reájok ne jőne. Mikoron kedég elfogyott volna immáran johok, szerzék azt, hogy egy barmot és egy embert adnának őneki, kire az sors esnék, hogy csak az sokaságot megoltalmazhatná. Mikoron azért immáran mind fiok, mind leányok elfogyott volna, egy napon esék az sors az királynak leányára, ki vala egyetlen eggye az királyságnak.

Azt látván az király, hogy az ő leányát az sárkánynak ítélték volna, mondá az palogáraknak: mind aranyamat, mind ezüstemet elvegyétek, és országomnak hason felét, csak hagyjátok meg énnekem az én leányomat, és ne haljon ellyen szernyű halállal meg. Mondának az sok népek: tudjad király, hogyha az te leányodban be nem teljesejtended az szerzést, mind házadat, mind te magadat megégetünk.

Hogy az király azt hallotta volna, ottan elfakada sírni, és siratja vele az ő édes leányát, mondván: jaj énnekem, én édes leányom, mit tégyek immáran én teveled, és mit szóljak, ha látom én immáran az te mennyegződet. És az népre fordulván, mondá: kérek titeket, engedjetek énnekem avagy csak nyolc napi haladékot, hogy sirassam az én szerelmes leányomat. Mikoron az népek megengedték volna, az nyolc napok betelvén, esmét nagy haraggal az várasbeli nép hozjá jöve, mondván: király, mire veszted el a szegény népet az te leányodért, ime immáran mind meghalunk a sárkánynak lehellése miatt.

Látván azért az király, hogy semmiképpen nem szabadojthatná meg az ő leányát, felöltözteté őtet szép királyi ruhákban és nagy sírással megölelgeté, és apolgatá őtet, és mondá: jaj énnekem én édes leányom. Én tetőled magzatokat várok vele én királyi ölembe feltartanom és éltetnem, De im elmégy, hogy az sárkánytul megszaggattassál. Jaj, énnekem, én édes leányom. Várom vala, hogy kilenb-kilenb fejedelmeket hívassanak az te mennyegződbe, és az én királyi palotámat kilenb-kilenb drágakevekkel felékesejtsem, és ez világi eremeket, vigasságokat lássak, immáran kedég elmégy, hogy az sárkánytul elszaggattassál. És azonképpen megölelgetvén őtet, nagy sirással elbocsájtá őtet, mondván: óh, jobb volt volna énnekem, ha teelőtted megholtam volna, hogy nem tetőled ezenképpen elmaradtam volna, és tégedet elvesztettelek volna. Ottan azért az szép királyi magzat leesvén ő atyjának lábai előtt, áldomást kérvén őtőle. Mikoron azért nagy sírással megáldotta volna, elbocsájtá őtet, és vitézeket külde el ővele, kik elkísérnék és megőriznék, mint lenne dolga.

Mikoron azért az szép királyi magzat az tó szélén leült volna, és ott siratná ő ifjúságát és ő nemzetségét, az mennyei kegyelmes Úristennek akaratja szerént dicsőséges Szent Gyergy vitéz lova hátán jutván az váras mellé, látá a szép királyi magzatot az tó mellett sírnia. És megkérdé őtet, mi dolga volna. És mondá őneki az király leánya: jó ifjú vitéz, ülj fel hamar lovadra, és fuss el hamar és ne halj meg énvelem egyetemben. Mondá őneki Szent Gyergy vitéz: ne akarj félni szerető leányom, de mondd meg énnekem, mit vársz itt, mind az sok nép nézvén. Mondá őneki az király leánya: mint látom jó ifjú, nagy erős szíved vagyon tenéked. De miért kévánsz meghalnod, fuss el innen hamar. Mondá Szent Gyergy vitéz: innen én addig el nem megyek, míglen énnekem meg nem mondod mi dolgod vagyon?

Mikoron azért minden dolgát kijelentette volna őneki, mondá Szent György vitéz: szerelmes leányon, ne akarj félni, mert az én uram, Jézus Krisztusnak nevében tégedet megsegejtlek. Mondá mégis az király leánya: jó vitéz, énvelem el ne véssz, de tenmagadat mind hamarabb lehet, szabadojtsd meg. Elég ha én magam elveszek, mert engemet sem szabadojthatsz meg, és tenéked egyetemben el kell veszned.

Mikoron ezeket beszéllenék, íme az nagy sárkány felemelé ő fejét az tóból, és reájok kezde jönni. Ottan az király leánya reszketni kezdett, és mondá Szent Gyergy vitéznek: fuss el jó uram, fuss el hamarsággal. Ottan azért Szent Gyergy lovára üle, és szent keresztnek jegyével magát megjegyzé, és az sárkány ellen nyomoték. És cucáját (lándzsáját) erősen megfogotozván, és ennen magát Úristennek ajánlván, neki öklelé, és az sárkányt az földre leejté. És mondá az leánynak: oldd el övedet, és vesd nyakára az sárkánynak. Semmit ne félj jó leányom. Mikoron azt tette, ugyan követi vala őket, mind az szelíd bestye.

Azt látván az várasbeli népek, minnyájan tétova futni kezdenek, ki az hegyre, ki az erdőre, mondván: jaj minekünk, mert immáran mind elveszünk. Szent Gyergy kedég int vala nekik, mondván: ne féljetek. Ne féljetek, mert azért bocsátott ide engemet tihozzátok Úristen, hogy e sárkánynak kénjátul megszabadojtanálak, Csak hogy az Krisztus Jézusban higyjetek, és mindentek megkeresztelkedjék, és ottan ez sárkányt megölöm. Azt hallván ottan mind az király őhozzá tartozókkal, mind az köznépek megkeresztelködének.

Szent Gyergy kedég ottan kivoná fegyverét és nyakát vágá az sárkánynak. Parancsolá, hogy kivonnák az várasból. És ottan nyolc számú ekrekkel kivonaták az várasból egy nagy mezőre. Azon napon azért kereszteködének meg húszezer emberek, gyermek nélkül és asszonyállat nélkül. Az király azért asszonyunk Szűz Máriának és Szent Gyergynek nevében nagy szent egyházat rakattata. Mely oltárnak alóla élő kútfő származik, kinek itala minden betegségeket megvigaszt.

Annak utána az király nagy számtalan sok pénzt ada Szent Gyergynek, kit mikoron nem akart volna elvenni, szegényeknek hagyá, hogy osszák. Szent Gyergy azért az királyt négy dolgokra tanojtá: előszer, hogy Úristennek egyházának gondját viselné, papokat tisztelné, isteni zsolozsmát szorgalmatossággal hallgatná és szegényekről mindenkoron megemléköznék. És annak utána megapolgatván az királyt, onnan bulcsu vévén, elméne.

Az Érdy-kódex ezután – szintén a Legenda Aurea nyomán – külön fejezetben szól György mártíromságáról. A két rész nem tartozik szervesen össze. Ebből a kutatás jogosan következtetett két különböző korú rétegre, a sárkányölés történetét minősítvén későbbinek, a X. század tájáról származónak.

A vértanútörténet szerint György nem nézhette, hogy Diocletianus annyira pusztítja a kereszténységet. Megkeseredett a keresztények kényszerű bálványimádása miatt is. Levette vitézi ruháját, szétosztotta mindenét a szegények között, és keresztényeknek ruhájokban öltözvén, közéjük vegyült. A pogány bálványokat hangos szóval ördögöknek nevezte, mire a császár kegyetlenül megkínoztatta. Börtönében maga Jézus jött a vigasztalására.

Most a császár első napon egy erdenges mestert szabadít Györgyre, de az a legerősebb méreggel sem boldogul. Másodnapon a császár kerékbe akarja töretni, de hiába: sértetlen marad. Harmadnapon olvasztott ónnal telt kádba vetik, de onnan is sérelem nélkül jön ki. Negyednapon a császár kérleli, hogy áldozzon a bálványistennek. György erre készségesnek mutatkozik. Ötödnapon be is megy a pogány templomba, amelyet azonban imádságára elnyel a megnyílt föld. Hatodnapon a fejedelmet oktatja, hogy a pogány istenek segítségére hiába számít. Hetednapon a fejedelem azt mondja a feleségének, Alexandriának, hogy meg kell halnia, mert György legyőzi őt is. Felesége bevallja, hogy már ő is keresztény szeretne lenni. Ura ezért megkínozza, megostoroztatja. A haldokló Alexandria Györgynek könyörög: Gyergy, igazságnak világossága, hova alojtod, megyek, mert még kereszteletlen vagyok. Mondá őnéki Szent Gyergy: semmit ne félj kételködvén leányom, mert az te véred vétetik tenéked keresztség helyett és érdemre. Azt hallván, imádságot tén az Úristenhez és kibocsájtá lelkét.

Nyolcadnapon a császár körülhordoztatja a városon, majd fejét véteti. György utolsó perceiben így imádkozott: én édes Uram, Jézus Krisztus, kérlek az te szent nevednek tisztöletes méltóságáért, hogy az én lelkemet el ne szakasszad az te szent malasztodtul örökkül örökké. Másodszor: és valaki az te szentséges nevedért az én kínszenvedésemről ájojtatossággal megemléközendik, és ő szűkségének idején engemet hívand, hallgattassék meg. Harmadszor: és valaki az én halálomról szerzett könyvet nála viselendi és olvasandja, avagy csak olvasván hallgatandja, azon órában bocsátassanak meg minden bűnei. És valaki nála hordozandja, minden mennyütéstől, hadban való veszedelemtől, és ítéletben való hamis tanúktól megszabadultassanak, továbbá valamely házban leend az én szenvedésemről való könyv, ott néma, sánta, süket, csonkabonka gyermek ne születhessék. És valaki valamit tud kérni az én nevemben, minden kérelmése beteljesejtessék minden kétség nélkül.

Mikoron ő imádságát elvégezte volna, mennyből isteni szózat lőn őhozzája, hogy mindenek azonképpen beteljesednének, amint kérte volna. Annak utána lehajtá nyakát és a szent mártíromságot nyakavágással elvégezé. Az hivő keresztyének azt látván, nagy tisztességgel az ő áldott testét eltemetik. Dacianos király kedég, mikoron az ő palotájába menne, azon úton tűz szálla le mennyből és úgy emészté meg, hogy még az porát sem tudhatá, hova lőn.

Ezenképpen lőn szenvedése Szent Gyergy mártírnak, kinek ő dücsőséges kénja, halála és szent imádsága legyen mi bőneinknek bizony bocsánatja, és halálunknak utána bizony koronája az erek dücsőségben.

*

A széltében olvasott, hallgatott, ábrázolt legenda egyik legköltőibb tükörképe a középkori ember lelkivilágának, képzelőerejének. A férfias helytállást, az önfeláldozó emberséget, az asszonyok tiszteletét mintha György példázta volna a fiatal Európának. A legenda népmesei utókora^* is e György-szimbólum egyetemes hatásáról és érvényességéről tanúskodik. Ez nem is csoda, hiszen maga a legenda is valamikor a néplélek igazságérző nosztalgiájából sarjadt.

A mi mesekincsünk is a György-legenda számos elemét, mozzanatát őrzi, bár név szerint a szent lovaggal már alig találkozunk benne. A szlovák és katolikus délszláv elbeszélő hagyományban azonban máig él.

A Kiskárpátok bortermő kisvárosa Szentgyörgy, másként Pozsonyszentgyörgy (Sväty Jur), amelyet templomának kőből faragott szárnyasoltára (1515) is nevezetessé tesz.^* A kompozíció a legendát népiesen fogalmazott domborműveken szemlélteti. Úgy véljük, hogy ez ihlette és tartotta életben a búcsúnapokon fölidézett legendával együtt azt a folklorizálódott történetet, amelyet Valentényi György^* örökített meg:

Régen történt, hogy a Kiskárpátok népét egy szörnyeteg sárkány tartotta rettegésben, amely ott rejtőzködött Szentgyörgy városa mellett egy mocsárban. Ennek halával, kígyóival táplálkozott. Ha már kifogyott belőlük, akkor a környék jószágait, a járókelő embereket is fölfalta, sőt bemerészkedett a városba is.

A sárkánytól semmiképpen sem tudtak szabadulni. Ezért megállapodtak, hogy mindegyik gazda naponta két juhot áldoz föl a sárkánynak. Ezek azonban, de a többi jószágok is elfogytak, így az embereknek saját édes gyermekeiket kellett odavetniök. Végül a király egyetlen lányára is sor került. Hiába könyörgött az életéért, a nép vénei tőle is követelték az áldozatot. A királykisasszonyra is a halál várakozott.

A lány legszebb ruhájába öltözött, és megindult a sárkány felé. A király könnybelábbadt szemmel a palota ablakából nézte. Nagy sokaság kísérte utolsó útjára. Egyszerre azonban, mintha az égből jött volna, tüzesvérű paripán egy fényes lovas tűnt föl, lándzsája tündöklött a napsugárban. Istenben bízva, meg akart a sárkánnyal küzdeni. A királylány próbálta szándékáról lebeszélni, hiszen rajta már úgysem tud segíteni. A lovag lehajolt hozzá és kérte, hogy tagadja meg pogány hitét és bízzék Isten Fiában. Ha ezt megteszi, akkor az Úr segítségével kiszabadítja a sárkány karmai közül. A királykisasszonynak tetszett a lovag, mindent megígért neki.

A sárkány most előbújt a mocsárból. A lány még megszólalt: fuss innen ifjú lovag, közeledik a sárkány, az én lelkem már megbékült az igaz Istennel. György, mert ő volt a lovag, így felelt: nem félek tőle, mert az igaz Isten velem van. A sárkány rárohant, György felfohászkodott: Krisztus segíts, a Te dicsőségedért akarok küzdeni. Ezzel lándzsáját a sárkány torkába döfte, a lánynak pedig odaszólt: oldd le húgom az övedet, és vesd a sárkány nyakába, hogy végképpen megtörhessem az erejét. György össze is szorította vele a sárkány torkát, majd a lány kezébe adta, hogy az öv végénél fogva ő vezesse a szörnyeteget a városba.

Nagy sokaság verődött össze, közte a király is. György felszólította őket, hogy a pogányságból térjenek a keresztény hitre. Ezt esküvel ígérték. Erre György a sárkány fejét egyetlen suhintással levágta, majd megparancsolta, hogy a városon kívül máglyán égessék el.

György a királyt népével együtt megkeresztelte, utána megáldotta őket. A királynak lelkére kötötte, hogy építsen templomot és papot hívjon bele. Nem tudjuk, a gyűjtő tette e hozzá, vagy a néptől hallotta a befejezést: itt Szent György Krisztust jelenti, a sárkány az ördögöt, a leány pedig a szentegyházat, amelyet Jézus szent vérével megvált.

Bátya délszláv eredetű katolikus népe két nyelven is meséli,^* hogy itt a Remenice-tóban volt egy hétfejű sárkány. Amikor előjött, mindig egy lányt kellett neki áldozni! Ha nem adtak neki, sok népet elpusztított. Már annyi lányt elemésztett, hogy nem is volt a faluban. A nép maga is szökni kezdett, azonban a sárkány az egész falut pusztulással fenyegette meg.

Megtudta ezeket a király, a Salamon király, aki azt mondta, hogy ő birkózik meg a sárkánnyal, amely már a királylányt követelte magának. Szerencsére találkozott egy emberrel: Sveti Ğurej, Szent György volt ez a vitéz, aki vállalkozott a küzdelemre. Csak annyit kért, hogy olyan lovat kapjon, amelyet ő választ, meg egy kardot. Salamon a kérést teljesítette, lánya kezét is odaígérte Györgynek. Azt is megmondta azonban, hogy a fejét leütteti, ha nem menti meg.

A királykisasszonyt éppen a sárkányhoz kísérték, amely már a száját is kitátotta, hogy bekapja. Ekkor Szent György előlépett, és a sárkány minden fejét levágta. A király megajándékozta, és György egész családját az udvarába hívta. Salamon azt is elrendelte, hogy a győzelem emlékezetére az egész országban szólaljanak meg a harangok.

Egy bizonyára még a német hazából hozott Szent György-balladát a bánáti Orczyfalván (Orţişoara) jegyeztek föl.^*

Ámi Lajos egyik meséjének egy parasztfiú a hőse, akinek – mert Szent György napján született – Szent György a neve.^* A legendához azonban semmi köze, talán csak az igazságszeretete. Boda baranyai magyar faluban följegyzett egyik mese magába olvasztotta a György-legenda néhány foszlányát, de a sárkányölés mozzanata már kikopott belőle.^*

*

Bár az egyházi tekintély többször, így a trullai zsinaton (692) tilalmazta, apokrifnak minősítette a legendát, György mégis egy évezrednél tovább a hit diadalmas hőseként, győzhetetlen katonájaként, emberi példaként élt Dömötörrel, Mártonnal, Móriccal, Compostelai Jakabbal, a mi László királyunkkal egyetemben a középkor lovagi világában. Jellemző, hogy a Meroving-dinasztia György mondaszülte fiától származtatta magát. Oroszlánszívű Richárd angol király őt választotta a kereszteslovagok védőszentjének. Ő lett általában a lovagoknak, lovaskatonáknak, napjainkban a cserkészeknek, továbbá fölszerelése miatt a fegyverkovácsok, szijjártók céhének,^* azonkívül a vándorlegényeknek, lóval is foglalkozó parasztoknak patrónusa. Egyébként görög eredetű neve (Georgios) is parasztot, földmívelőt jelent. A magyar vonatkozásokról még szó lesz. Mindezek mellett több európai tartománynak, országnak, így Angliának patrónusa. Lovon ülve vörös keresztes zászlóval, dárdával, amint a sárkányt legyőzi, ritkán még kerékkel, vértanúsága egyik eszközével is szokták ábrázolni.^*

Csanádpalota népe Szent Györgyöt máig a lovak védőszentjének tiszteli. Helyi mondai hagyomány szerint egyszer egy istállóban tűz ütött ki. Senki sem mert még a közelébe se menni. Végül György jelent meg: szürke lova tiporta szét a lángokat, a lovak pedig sértetlenek maradtak.^*

*

Szent György tisztelete már Szent István korában jelentkezik a magyarság körében. Első szent királyunk nagyobb legendája elmondja, hogy a pogány ellenállást a kereszt dicsőséges jelének oltalmában, Isten Anyja, a mindenkor Szűz Mária segítségével, Márton püspök és Szent György vértanú zászlaja alatt törte meg.

A Szent Korona alsó, bizánci részének összetartozó két zománcképén két keleti katonaszent: György és Dömötör látható. Alakjuk Moravcsik Gyula szerint a barbárokkal vívandó harcokban az ő mennyei közbenjárásukra emlékeztet.^*

A kultusz tavaszi magyar virága az oroszlámosi monostor alapításának legendája. Csanád vezér eleinte nem tud megküzdeni Ajtonnyal, kénytelen visszavonulni. Éjszaka imádsággal virrasztat halomra vert sátrában. Györgyöt hívta segítségül, és fogadalmat tett, hogy azon a helyen, ahol térdével a földet érinti, monostort emel az ő tiszteletére. A szent lovag meghallgatta. Álmában oroszlán jelent meg neki, és azonnali támadásra biztatta Ajtony ellen. A fölébredt Csanád két ember erejét érezte tagjaiban, és csakugyan győzelmet aratott. Az ütközet halottjait a közeli Marosvárott, Keresztelő Szent János temploma körül temették el, amelynek monostorában bizánci szertartású szerzetesek éltek.

Csanád a fogadalmát be is váltotta. A helynek Oroszlámos nevet adta. Monostorát György tiszteletére Gellért püspök szentelte föl. Eleinte a Marosvárról idetelepített baziliták, majd pedig bencések éltek benne.

Gellért püspök az első Csanádi székesegyházat szintén Szent Györgynek ajánlotta. A titulus megválasztásához nyilván az is hozzájárult, hogy István király a bolgárok elleni hadjáratban, Üszküb ostrománál Szent György-ereklyéket zsákmányolt és az új székesegyháznak ajándékozta. Ebből az is következik, hogy György Árpád-kori kultuszát nemcsak a nyugati egyház szentje, hanem a bizánci megalomartyr is ihlette. Görögkatolikusainknak máig egyik legkedveltebb szentje.

Maga Gellért püspök Szent Györgynek régi tisztelője. A keresztségben a György nevet kapta, fölserdülvén a bencések velencei Szent György-monostorába lépett, amelynek később apátja lett. Hazánkba érkezve, hamarosan a király környezetében tűnik föl. Az eddigiekből világos, hogy püspöki székesegyházának éppen György lett a patrónusa.^*

A veszprémi Szent György-kápolna a sárkányölő lovagnak talán a legősibb hazai szentélye, amely állítólag még a IX. századból származik.

Szent Imre legendájában olvassuk, hogy szüzességi fogadalmát egy szolgája jelenlétében Veszprém vára legősibb, Krisztus legdrágább vértanújának, Györgynek szentelt egyházában tette le.

A legújabban föltárt kápolna jeles középkori búcsújáró helyünk, hiszen itt őrizték György lovag fejereklyéjét. 1401-ben a szent nagy tisztelője, Zsigmond király is megjelent a búcsún. Küszöbén ez a felírás olvasható: IN LIMINE NON SEDETO, vagyis ne üljetek a küszöbön. Ez a kápolna látogatottsága mellett bizonyít. Vetési Albert híres veszprémi püspök vörös márványból gyönyörűen faragott oltárt állíttatott bele és képekkel (freskókkal) díszítette föl.^*

*

Számos Árpád-kori, főleg nemzetségi monostorunk és templomunk tiszteli György vitézt patrónusul. Ebbe a szakrális kordivat mellett bizonyára az is belejátszik, hogy a Krisztus igájába szelídülő magyarság a szent lovag életét, legendáját rokonnak érezte a maga szilaj világával. Ilyen monostorok a bencés Oroszlámos(1028), Ják (1214), Dombó (Szerémség, 1237), Jásd (1256).

Az Esztergom közvetlen szomszédságában virágzó Szentgyörgymező prépostságát állítólag István király alapította, mindenesetre Telegdi Csanád állította helyre (1337).^*

*

Szent György-kultuszunk virágzására a számos egykorú, még felsorolandó patrocinium mellett jellemző, hogy Károly Róbert megalapította (1318) a Szent György-vitézek lovagrendjét (Societas Beati Georgii),^*amelynek kötelessége volt az Egyház védelme, a lovagi erények: istenfélelem, foglyok kiváltása, szegények istápolása, bajtársias érzület ápolása, továbbá a királyhűség és a haza védelme. A rendnek ötven tagja volt, aki tartozott minden vigasságban, de különösen a harcjátékban a királyt követni. Jelvénye fehér mezőben piros kereszt, ruházata pedig térdig érő hosszú fekete, csuklyás köpeny. Jelszava: IN VERITATE IUSTUS SUM HUIC FRATERNALI SOCIETATI, vagyis: valósággal igaz vagyok e testvéri társaság iránt. A tagok az Úr halálának és feltámadásának emléknapjain, azaz pénteken szomorkodni, vasárnap pedig örvendezni kötelesek. Fogadják, hogy pénteki napon ebédig lovagot vagy mást nem gyaláznak, nem kötekednek. Aki nem vigyáz a nyelvére, annyi hamus kenyérfalatot eszik éhgyomorra, ahányszor mást gyalázott.

Ennek a lovagtípusnak ideálképe Kolozsvári Márton és György prágai Szent György-szobra, amelynek titkáról napjaink költője, Csanád Béla így vall:

Szent Márk evangélista - Április 25.

Márk (Marcus) annyit jelent: ‚emelkedett a parancs miatt’, ‚biztos’, ‚meghajlott’ és ‚keserű’.

‚Emelkedett a parancs miatt’ életének tökéletessége által, mert nemcsak a közönséges parancsokat, hanem az emelkedetteket is megtartotta, mint amilyenek a tanácsok. ‚Biztos’ evangéliuma tanításában való bizonyossága által, minthogy evangéliumának tanítását, mint biztos tanítást adta át, amiképpen azt mesterétől, Pétertől tanulta. ‚Meghajlott’ mélységes alázatossága által, hiszen – mint mondják – túlságos alázatosságában hüvelykujját is levágta, hogy ne tartsák alkalmasnak a papságra. ‚Keserű’ a büntetés keserve által: városszerte meghurcolták, és e kínzatások közepette adta vissza lelkét Teremtőjének.

Avagy Márk a marcus szóból ered, ami nehéz kalapácsot jelent, mely ugyanazon ütéssel hajlítja meg a vasat, ver ki dallamot és edzi az üllőt. Ugyanígy Márk, evangéliumának egyedülálló tanításával meghajlítja az eretnekek hitetlenségét, zengi Isten dicsőségét, s megerősíti az Egyházat.

Márk evangélista, a Lévi törzséből való pap, Péter apostolnak fia a keresztségben s tanítványa Isten igéjében, magával Szent Péterrel ment Rómába. Midőn Péter ott hirdette az evangéliumot, a római hívek megkérték Szent Márkot, hogy írná meg az evangéliumot a hívők örök emlékezetére. Amit mesterének, Szent Péternek szájából hallott, híven lejegyezte, Péter pedig alaposan átvizsgálva azt, a teljes igazságot találta benne, s minden hívőnek elfogadásra ajánlotta. Látva Márk állhatatosságát a hitben, Aquileiába küldte, ahol Isten igéjét hirdetve a népek számtalan sokaságát térítette Krisztus hitére. Azt mondják, hogy ott is lejegyezte evangéliumát, amit különös becsben tartva az aquileiai egyházban mind a mai napig mutogatnak.

Szent Márk egy aquileiai polgárt, Ermagorast, akit Krisztus hitére térített, Rómába küldte Péterhez, hogy szentelje Aquileia püspökévé. Ermagoras aztán megkapva a püspöki tisztséget, kiválóan vezette az aquileiai egyházat. Végül a hitetlenek elfogták, és ugyanott elnyerte a vértanúság koronáját. Márkot pedig Szent Péter Alexandriába küldte, ahol elsőként ő hirdette Isten igéjét. Mihelyt megérkezett Alexandriába, ahogy Philo, ez az igen művelt zsidó állítja, nagy sokaság egyesült a hitben, az áhítatban és az önmegtartóztató életben. Papias hieropolisi püspök is ékes szavakkal zengte magasztos dicséretét. Damiani Szent Péter pedig így szólt róla: „Akkora tiszteletet vívott ki magának Alexandriában, hogy mindenki, aki abban az időben a hit tanulására összesereglett, önmegtartóztatással s a szent életvitelben való állhatatossággal hamarosan csaknem a szerzetesi tökéletesség magaslatára emelkedett fel, amire csodatételeivel, s nemcsak ékesszóló prédikációival, hanem kiemelkedő példaadásával is ösztönözte az embereket.” És alább: „Úgy esett, hogy halála után tért csak vissza Itáliába, hogy az a föld fogadhassa be szent maradványait, ahol az evangélium írása adatott meg neki. Boldog vagy, ó, Alexandria, e dicső vér bíborával festett, s te is Itália, testének kincsével gazdaggá tett.”

Azt mondják, olyan alázatos volt, hogy a hüvelykujját is levágta, nehogy emberi vélemény alapján alkalmas legyen a papi rendre. Isten rendelkezése és Szent Péter tekintélye mégis erősebb volt, s az apostol Alexandria püspökévé rendelte. Alexandriába való megérkezése után hirtelen elszakadt és leoldódott a saruja, amit lélekben megértett, és így szólt: „Igazán könnyűvé tette az Úr az én utamat, a Sátán sem árthat nekem, hiszen a holt cselekedetekből (Zsid 9,14) már eloldozott az Úr.” Márk megpillantva egy vargát, átadta neki saruját, hogy javítsa meg. Miközben az a dolgát végezte, súlyosan megsebezte bal kezét, és haragosan kiabálni kezdett: „Az isten…” Ennek hallatára az Isten embere így szólt: „Valóban szerencséssé tette Isten az én utamat”, majd nyállal sarat gyúrva, megkente a cipész kezét, mire az tüstént meggyógyult. Az ember látva e nagy csodatévő erőt, betessékelte őt házába, s tudakolni kezdte, kicsoda és honnan jött. Erre Márk az Úrjézus Krisztus szolgájának vallotta magát. Mire az azt mondta neki: „Látni akarom Jézust!” Erre Márk: „Én megmutatom neked.” És elkezdte Krisztust hirdetni neki, s megkeresztelte egész háznépével együtt. A város férfiai azonban meghallották, hogy érkezett egy galileai, aki megveti az istenek áldozatait, s csapdát állítottak neki. Márk ezt meghallván, a férfit, akit meggyógyított, s akinek neve Anianus volt, ott helyben püspökké szentelte, ő maga pedig Pentapolisba ment.

Miután ott két esztendőt eltöltött, ismét visszatért Alexandriába, és a tengerparti sziklákon egy templomot emelt egy Bucculinak nevezett helyen, és a hívőket megsokasodva találta ott. A szentélyek papjai megkísérelték elfogni őt, mikor pedig a húsvéti ünnepek alatt Szent Márk misét mondott, mindnyájan összecsődültek, és kötelet vetve a nyakába körülhurcolták a városban, mondván: „Húzzuk a bivalyt a Bucculira (‚vágóhíd’)!” Húsa a földre mállott, vére a köveket öntözte. Ezután tömlöcbe vetették, ahol egy angyal erősítette, de maga az Úr Jézus Krisztus is meglátogatta őt és megerősítette, mondván: „Békesség neked, Márk evangélistám, ne félj, mert én veled vagyok, hogy kiszabadítsalak,” Hajnalban aztán újra kötelet vetettek nyakába és ide-oda vonszolták, kiáltozva: „Vigyétek a bivalyt a Bucculira!” S miközben így ráncigálták, hálát adott, mondván: „A te kezeidbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46), és e szavakkal kilehelte lelkét, Nero idejében, aki az Úr 57. éve körül kezdte meg uralkodását.

Mikor pedig a pogányok máglyára akarták vetni, hirtelen feltámadt a szél, eleredt az eső, dörgött az ég, cikáztak a villámok, úgyhogy mindenki menekülni próbált, a Szent testét pedig érintetlenül hagyták. A keresztények fogták a testet, és a templomban a legnagyobb tisztességgel eltemették.

Márk ilyen volt: hosszú orrú, ívelt szemöldökű, szép szemű, kopaszodó, hosszú szakállú; jó fellépésű, középkorú, őszülő, indulatain uralkodó, Isten kegyelmével teljes. Szent Ambrus így beszél róla: „Szent Márk számtalan csodával tündökölt. Történt egyszer, hogy egy varga, akinek átadta saruját javítani, munka közben megszúrta bal kezét. Amikor megsebesülvén felkiáltott: »Az Isten…!«, Isten szolgája meghallotta, és boldogan ott termett, nyálával sarat csinált, fogta, rákente a kezére, és tüstént meggyógyította, visszaadva munkájának. Akinek evangéliumát hirdette, annak csodáját is követte, megvilágosítva egy vakon születettet.” Így Ambrus.

Az Úr megtestesülése utáni 468. évben, Leó császár idejében a velenceiek Alexandriából Velencébe vitték át Szent Márk testét, ahol egy csodálatos szépségű templomot építettek a tiszteletére. Néhány velencei kereskedő ugyanis, akik eljutottak Alexandriába, két papot, akik Szent Márk testét őrizték, kérésekkel és ígéretekkel rávettek, engedjék meg, hogy a testet titokban elemeljék, és Velencébe vigyék. Ám, mikor a testet kiemelték a sírból, olyan erős illat árasztotta el egész Alexandriát, hogy mindenki csodálkozott, honnan ez az édes illat. Mikor pedig a tengeren más hajók utasainak is elmondták, miként hozták el Szent Márk testét, az egyik közülük így szólt: „Meglehet tán, hogy valami egyiptominak a testét adták tinektek, miközben azt hiszitek, hogy Szent Márk testét viszitek.” Erre a hajó, melyben Szent Márk teste feküdt, csodálatos gyorsasággal magától megfordult, s a másik hajóra rátámadva, oldalát egy helyen betörte, s nem engedte el mindaddig, míg azon a hajón mindenki azt nem kiáltotta, hogy ott Szent Márk testét szállítják. Mikor egy éjjel a hajó gyors iramban siklott, s a vihartól megrémült és sötétségbe borult hajósok azt sem tudták, merre tartanak, megjelent Szent Márk a testét őrző szerzetes előtt, mondván: „Mondd meg ezeknek, hogy gyorsan húzzák be a vitorlákat, mert közel a szárazföld!” Miután a vitorlákat bevonták, megvirradt, s ők egy sziget mellett találták magukat. Végighajóztak a partvidéken, s bár szent kincsüket mindenki előtt titkolták, a lakosok kijőve a partra azt kiáltozták: „Ó, mily boldogok vagytok, kik Szent Márk testét hordozzátok! Engedjétek meg, hogy imádsággal hódoljunk előtte!” Egy, azelőtt teljesen hitetlen hajóst pedig megragadott az ördög, és egészen addig gyötörte, amíg a testhez vezettetvén hitvallást nem tett. Miután megszabadult, dicsőítette Istent, és attól fogva Szent Márk nagy tiszteletben állt előtte.

Egyszer aztán, mikor Szent Márk testét kevesek tudtával egy márványoszlop kövei közé helyezték, hogy ott biztosabb helye legyen, úgy esett, hogy a szemtanúk eltávozván a földi életből, senki nem tudta többé, hol van a szent ereklye, és semmiféle jel alapján nem találták. Nagy gyász támadt emiatt a templomokban, nagy szomorúság a hívőkben, s mindenki búnak adta a fejét. Mivel a nyáj megrettent, hogy a híres védőszentet titokban ellopták, ünnepélyes böjtöt hirdettek, egy még ünnepélyesebb körmenetet tartottak, és íme: mindenki szeme láttára és legnagyobb csodálkozására kövek váltak le az oszlopról, és mindenki számára láthatóvá tették a koporsót, amelyben a test rejtőzött. Majd áhítatos dicséreteket zengenek a Teremtőnek, aki méltóvá tette őket, hogy felfedje előttük védőszentjüket, s az ily nagy csoda dicsfényétől beragyogott nap az eljövendő idők számára ünnepnap lett.^*

Egy ifjú, aki rákban szenvedett, s a mellét férgek rágták, ájtatos lélekkel Szent Márk segítségéért kezdett esedezni, s íme: álmában megjelent egy zarándok külsejű ember, aki gyors léptekkel tartott valamerre. Mikor megkérdezte, hogy kicsoda ő és hová siet ennyire, azt állította, hogy ő Márk, és azért siet annyira, hogy egy hajót, amely segítségül hívta őt, megmentsen a veszélyből, és kezét nyújtva megérintette a beteget, aki reggelre kelvén teljesen gyógyultnak érezte magát. Nem sokkal ezután a hajó is befutott a velencei kikötőbe, beszámolva saját veszedelméről és Márk segítségnyújtásáról. Mindkét jótéteményért hálaadást tartottak Istennek, és szentjében, Márkban is a csodatévő Istent hirdették.

Néhány velencei kalmár egy szaracén hajón Alexandriába tartott. Látják, hogy veszély fenyegeti őket, csónakba szállnak, elvágják a kötelet, mire a hajó tüstént elmerül a tornyosuló habokban, az összes szaracént elnyelik a mohó hullámok. De egyikük Szent Márkhoz fohászkodik, fogadalmat téve, ha megsegíti őt, felveszi a keresztséget és elzarándokol küszöbéhez is. Erre egy tündökletes férfiú jelent meg előtte, kiemelte a hullámokból, s a csónakba helyezte a többiek mellé. Ő pedig Alexandriába jutván – de megmentőjéről hálátlanul megfeledkezvén – sem Szent Márk küszöbéhez nem sietett, sem hitünk szentségeit nem vette fel. Végül Márk megjelent előtte és számon kérte hálátlanságát. Visszatérvén tehát Velencébe ment, ahol a keresztség szent forrásában újjászületve fölvette a Márk nevet, tökéletes hitre tért Krisztusban, és jócselekedetekben végezte be életét.

Egy ember, miközben a velencei Szent Márk harangtornyában végzett valami munkát, elővigyázatlanságból egyszer csak lezuhant, testének minden porcikáját összetörve, de estében sem feledkezve meg Szent Márkról, védelméért esdekelt. Mire váratlanul fennakadt egy kiálló gerendán, majd kötelet dobtak neki, s ő sértetlenül lemászott és odaadóan nekilátott, hogy befejezze munkáját.

Egy provence-i nemesember szolgája, mikor fogadalmának eleget téve meg akarta látogatni Szent Márk hamvait, ura azonban nem adott rá engedélyt, a mennybéli Isten iránti félelmét elébe helyezte a testi félelemnek, s anélkül, hogy urától elbúcsúzott volna, ájtatosan útra kelt, hogy meglátogassa a szentet. Ezt ura zokon vette, és megparancsolta, hogy ha visszatér, fosszák meg szeme világától. Készséggel engedelmeskednek a kegyetlen uruknál is kegyetlenebb szolgák, s az Isten szolgáját, aki Szent Márkot hívja segítségül, leteperik a földre, majd kihegyezett karókat hoznak, hogy kiszúrják szemeit. Hanem a karókkal semmire sem mentek, mert azok hirtelen széttöredezve porrá mállottak. Ezért megparancsolja az úr, hogy bárdokkal törjék el a lábszárcsontját, s a lábfejét vágják le. Hanem a bárdok erős vasa hirtelen ólommá lágyul. Megparancsolja erre, hogy vaskalapácsokkal verjék össze arcát és fogait, hanem a vas megfeledkezik saját tulajdonságáról, és Isten hatalma folytán elgyengül. Az úr ennek láttára bocsánatért esdekelt, és szolgájával együtt buzgó áhítattal látogatott el Szent Márk sírjához.

Egy katona a csatában olyannyira megsebesült a karján, hogy kézfeje csak lógott a karjáról. Minekutána az orvosok és barátai annak levágását javasolták, de a katona, szégyellvén leendő csonkaságát – mivel megszokta, hogy igen derék embernek tartják –, kézfejét annak rendes helyére visszaillesztve, pólyákkal, de gyógyszerek nélkül odakötötte. Ezután kérte Szent Márk segítségét, mire keze tüstént visszanyerte eredeti épségét, csak egy forradás maradt a helyén, tanúbizonyságul a nagy csodára és emlékeztetőül a nagy jótéteményre.

Mantua városában egy férfit becstelen emberek hamis vádjai alapján börtönbe zártak. Mikor már negyvenedik napja volt ott, teljesen elgyöngült, mindazonáltal háromnapos böjttel gyötörve magát, Szent Márk védelméért fohászkodott. Az meg is jelent előtte, s meghagyta neki, hogy bátran távozzék a börtönből. Őt azonban gyöngeségében elnyomta az álom, s nem törődött avval, hogy végrehajtsa a szent utasítását, abban a hitben, hogy csak érzékei csalták meg. Ezt követően másodszor és harmadszor is megjelent neki, és ugyanazt parancsolta. A férfi magába szállt, és látván, hogy nyitva az ajtó, nyugodt lélekkel kisétált a zárkából, majd szétszaggatta bilincseit, mintha kócból lettek volna. Ott járt-kelt tehát fényes délben az őrök között, mindenki szeme láttára úgy, hogy ő mindenkit látott, de őt senki sem látta, Ezután elmenvén Szent Márk sírjához, áhítatosan hálákat adott.

Midőn egész Apuliát nagy aszály sújtotta, a földet nem öntözte az áldott eső, kinyilatkoztatást kaptak: azért van rajtuk ez a csapás, mert nem ülik meg Szent Márk ünnepét. Miközben felfohászkodnak Szent Márkhoz, és megígérik, hogy ünnepélyesen megülik majd ünnepét, Márk elűzte tőlük az aszályt, sőt nagy bőséggel áldotta meg őket, adván nekik egészséges levegőt és alkalmas időben esőt.

Az Úr 1211. esztendeje táján Paviában a prédikátorrendbeli szerzetesek kolostorában volt egy buzgó és szent életű testvér, név szerint Julianus, faenzai születésű, küllemre fiatal, de lélekben öreg. A végső gyengeségtől gyötörve, midőn priorjának házát állapota miatt felkereste, s ő azt mondta, hogy közel van már hozzá a halál, arca nyomban kigyúlt az örömtől, kezével tapsolt, s egész testével ujjongva, így kiáltott: „Adjatok helyet, testvérek, mert örömöm túláradó boldogságában már kiugrik a lelkem a testemből, hisz örömteli híreket hallottam.” Kezeit az égre tárva szólni kezdett: „Vidd ki a tömlöcből az én lelkemet (Zsolt 141, 8). Én szerencsétlen ember, ki szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Róm 7,24). Eközben könnyed álomra hajtotta fejét, álmában megpillantotta Szent Márkot, amint feléje tart, s leül mellé, s íme, egy hang így szólította meg: „Mit csinálsz itt, Márk?” Mire ó: „Ehhez a haldoklóhoz jöttem, mivel Isten elfogadta az ő szolgálatát.” Mire ismét szólt a hang: „Miért éppen te jöttél a szentek közül hozzá?” Erre ő: „Mert engem különösen tisztelt, s a helyet, ahol testem nyugszik, ájtatos buzgalommal látogatta. Ezért jöttem hát hozzá halálának óráján.” És íme: fehér ruhások töltötték meg az egész házat. Megkérdezi tőlük Márk: „Miért jöttetek ide?” Mire ők: „Hogy lelkét az Úr színe elé állítsuk”. A mondott testvér felébredvén tüstént a prior házába küldött – akitől mindezt én is hallottam –, és amit látott, neki előadva, nagy örömben és békésen elszenderült az Úrban.

fordította: Grüll Tibor

________________________________________

 
Szent Márk evangélista - Április 25.

Márk, Dunántúl Márok, Székelyföldön Márkos, evangélista. Családnévi származékai: Márkus, Márkos, Márki, Márka.^*

Nevéből képzett helyneveink: Márkaszék (Marca), Bélmárkaszék (Bihar), Márkcsemernye (Pusté Cemerné), Márkfalva (Jazernica Markovice), Márkháza (Nógrád), Márkod (Marculeni), Márkos (Marcos), Kézdimárkosfalva (Marcusa), Márkusfalva (Markušovce), Márkusháza (Vas, Zemplén), Márok (Bereg), Hercegmárok (Baranya), Németmárok (Baranya), Püspökmárok (Baranya), Márokföld (Zala), Márokháza(Komárom), Marokháza (Marochaza), Márokpapi (Bereg), Márokpuszta (Baranya), Szentmárkúr (Veszprém, elenyészett), Márkó (Veszprém).

Tisztelete a vele egy napon ünnepelt búzaszentelő, továbbá a szomszédos György miatt nem tudott igazában kibontakozni. Élő patrociniumát alig tudunk idézni. Ilyen a győri, illetőleg burgenlandi Lajtafalu(Potz-Neusiedl), a pécsi Izsép (1763, kápolna), a veszprémi Márkó (1754), a kalocsai Nagyfény (Zednik, 1910). Elenyészett: Endréd (1230),^* Páka (1323) és Szentmárk (1451, Csáktornya mellett)^* hajdani titulusa: eucharisztikus-vegetációs rendeltetésűk kétségtelen.

A középkori Székesfehérvárott kolostor állott (1376) Márk tiszteletére,^* de nem tudjuk, hogy kiké volt. A gótikából önálló táblakép- vagy freskóábrázolása sem ismeretes. Csak az evangélisták között tűnik föl itt-ott, így Besztercebányán (1500).^* Faszobra: Eperjes (1490), oroszlános dombormű: Medgyes (1420).^*

Márk jelképe az oroszlán, mert evangéliumát Keresztelő Szent János sivatagi életével kezdi. Ez a szimbólum viszont román és barokk művészetünkben, főleg szószékeken sűrűn felbukkan.

Már nem élő szegedi hiedelem szerint a papok Márk napján könyörögnek a teljes búcsú kegyelméért mindazok számára, akik húsvétra meggyóntak, megáldoztak.

*

A búzaszentelés, rábaközi nevén sásszentelés, nyilván az antik Ambarvalia ünnepének helyettesítésére alakult ki. A rómaiak április 25-én körmenetet tartottak, amely a Via Flaminián át elment a milviusi hídig, ahol Robigus istennek egy kutya és egy juh beleit áldozták, hogy a vetéseket a rozsdától (= robigo) megóvja. Ezt a körmenetet a keresztények is megtartották már Nagy Konstantin óta, természetesen elhagyva a pogány vonatkozásokat.^* A búzaszentelés szertartása és a vele kapcsolatos könyörgések azután az egész keresztény világban elterjedtek.

Hazánkban már a középkorban volt búzaszentelés. Ekkor még a szentek ereklyéit is körülhordozták a körmeneten, amint az egri egyházmegye szertartásrendje is tanúsítja.^* Radó Polikárp még több más hazai búzaszentelő szertartást is említ^* a középkor végéről. Közzétételük, mielőbbi elemzésük igen kívánatos volna.

Az ünnepről a Krisztusbéli és a pápai foltos hitről szólva^* Szkhárosi Horvát András gúnyosan emlékezik meg:

 Szent Kilit - Április 26.

Kilit, deákosan Cletus, Anacletus Szent Péter második utóda a pápai székben (†91).^* Tisztelete hazánkban is fölbukkan. Erre néhány patrocinium, illetőleg helynév utal: Kiliti (Somogy 1334,^* Moson), azaz Kilité, vagyis Kilit oltalmába ajánlott falu.

Kilit alakját sem legendairodalmunk, sem középkori szakrális művészetünk nem tartja számon, ünnepét azonban régi misekönyveinkben megtaláljuk.

Szent Peregrinus - Április 27.

Peregrinus a középkorban élt (†1345), a szervita rend tagja volt. Üszkösödő lába hirtelen meggyógyult, ezért a lábfájósok, köszvényes betegek védőszentje lett.^* Tisztelete rendjének buzgólkodására igazában szentté avatásával (1726) bontakozott ki. Középpontja a bécsi, rossaui szervita templom: itteni ünnepe és nyolcada még századunkban is valósággal népünnepélynek számított. Sajátos bécsi szokás, hogy frissen sült, forró kiflit (Peregrinikipfel) szoktak ilyenkor a bécsiek fogyasztani.^*

Érthető, hogy Peregrinus régi, hazai barokk tiszteletének nyomait szervita templomaink őrzik. Ilyenek a budapesti templom régi, fogadalmi tárgyakkal ékesített, feltűnő Peregrinus-oltára, a lorettomi, Nádasdy Ferenctől épített templom Peregrinus-kápolnája, a szent életét megörökítő barokk freskóciklussal,^* az egri templom homlokzatának Peregrinus szobra. Fertőszéplakon Széchenyi Zsigmond, aki egyik hadjáratában a lábán megsebesült, Peregrinus-szobrot állíttatott (1739).^* Peregrinus-kép látható a győri karmelita, a móri kapucinus, a budai Szent Anna és Szent Erzsébet, továbbá a bajai belvárosi templomban, ami azt mutatja, hogy a kultusz a barokk időkben már átlépte a szervita lélekgondozás határait. Rábasebes templomában freskó ábrázolja (1791) Peregrinust.^* Keletkezésének közelebbi körülményei ismeretlenek. Sopron környékén is régebben eleven lehetett a szent tisztelete, amit Bécsnek és a szemita lorettomi kegyhelynek földrajzi közelsége magyaráz. Így Sopronban is ismeretes volt a Peregrinus kiflije.

Különös említést érdemel a hédervári öreg országút mentén álló Peregrinus-kápolna, amelyet egy Viczay grófnő emeltetett a napóleoni háborúk idején. A helyi hagyomány szerint a franciák a grófnőt elhurcolták, miközben a lába kisebesedett. Szabadulását és gyógyulását Peregrinus közbenjárásának tulajdonította, ezért hálából a kápolnát emeltette a tiszteletére. A jámbor alapításban nyilván az udvari arisztokrácia bécsi Peregrinus-kultuszának volt döntő része. Hédervár népe a szent nevenapján még a közelmúltban is évről-évre körmenetben szokta fölkeresni a kápolnát.

A közeli Mecsér falu útszéli temetőjében is van egy kis Peregrénusz-kápolna, nyilvánvalóan a hédervári sarjadéka, amelynél a gyalogszerrel zarándokló búcsúsközösségek, keresztek megállanak könyörögni, pihenni, testi fáradalmaikhoz a szenthez erőért imádkozni.

Szent Vitalis - Április 28.

Vitalis annyi, mint ‚aki ekképpen él’ (vivens talis), mert amiképpen kifelé, cselekedeteiben élt, olyan volt belül, a szívében. Vagy annyi, mint ‚élet’ (vita), vagy olyasvalaki, ‚aki szárnyakon él’ (vivens alis), tudniillik az erények szárnyaival tartja fönn magát. Olyan volt, mint Isten négyszárnyú lényei közül az egyik, akiket Ezekiel látott (Ez 1,4–14): a remény szárnyán a mennybe szállt, a szeretet szárnyán Istenhez, a félelem szárnyán a pokolba, a megismerés szárnyán saját magába. Vértanúságának történetét feltehetően Szent Gervasius és Protasius könyvében találták meg.^*

Vitalis nemes lovag volt, felesége, Valeria szülte Gervasiust és Protasiust. Egy alkalommal Paulinus bíróval együtt Ravennába érkezett, s ott meglátott egy keresztény orvost, név szerint Ursicinust, akit sokféle kínzásnak vetettek alá, majd fővesztésre ítélték. Az orvos nagyon meg volt ijedve. Vitalis rákiáltott, mondván: „Testvérem, Ursicinus, te, aki orvos vagy, s másokat gyógyítasz, ne pusztítsd el magadat örök halállal! Te, aki ennyi szenvedésen át jutottál a pálmáig, el ne veszítsd a koronát, melyet Isten számodra készített!” Ursicinus ezt hallva bátorságra kapott, s bánva rettegését, önként vállalta a vértanúságot. Szent Vitalis méltóképpen eltemettette.

Ezután többé nem akart visszatérni urához, Paulinushoz. Az nagyon zokon vette egyrészt, hogy nem tért vissza hozzá, másrészt, hogy Ursicinust visszatartóztatta a bálványáldozattól, harmadrészt, hogy kereszténynek bizonyult. Parancsot adott, hogy vonják kínzófára. Vitalis erre azt mondta neki: „Nagyon ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy rászedhetsz, mikor én mindig azon voltam, hogy másokat is megszabadítsak a félelemtől.” Paulinus ekkor ezt parancsolta szolgáinak: „Vigyétek ahhoz a pálmához, s ha nem akarna áldozni, ássatok neki egy mély gödröt, míg vizet nem értek, s hanyatt fektetve, élve temessétek bele!” Meg is tették. Szent Vitalist élve temették el Nero uralkodása alatt, aki 57-ben került hatalomra.

A pogány papot pedig, aki ezt a tanácsot adta, megszállta a gonosz lélek, és hét napon át őrjöngve ezt kiáltozta: „Szent Vitalis, égetsz engem!” A hetedik napon a gonosz a folyóba lökte, s nyomorultul ott veszett.

Vitalis felesége Milánóba tartott, s olyanokkal találkozott, akik bálványoknak áldoztak. Arra biztatták, hogy egyék velük együtt abból, amit feláldoztak. Ő azonban azt mondta: „Keresztény vagyok, nem ehetek az áldozatokból.” Ezt hallva olyan kegyetlenül megverték, hogy az emberek, akik vele voltak, félholtan vitték be Milánóba, s ott három nap múlva boldogan költözött az Úrhoz.

fordította: Madas Edit

Bálint Sándor

ÜNNEPI KALENDÁRIUM

 Sienai Szent Katalin -  Április 30.

Katalin, vagyis Sienai Szent Katalin, a dominikánusok harmadrendjének tagja (1347-1380), a középkor egyik legnagyobb hatású női szentje. Nagy Lajos királyunkkal is levelezett. Legendája szerint Krisztus őt is eljegyezte, mint alexandriai védőszentjét, sőt szívet cserélt vele, és sebeinek hordozására (stigma) találta méltónak. Élettörténetének, legendájának magyar változata: Szénabeli dicsőséges apáca szűz Szent Katerina asszonynak ő élete, amely az Érdy- és Érsekújvári-kódexben olvasható.

Eszerint Katalin egyszer áldozás közben elragadtaték elméjében és elidegönüle érzékenységétől és lélekben elrütetvén, Krisztusnak sebeinek fájdalmit kívánja vala ő testében érzenie. És ez jeles malasztból Urunk jézustul neki megengedteték, mert feltekinte és láta egy feszületet nagy világossággal megkörnyéköztettet, és neminemü veres fényeket bocsát vala ki az ő sebeiből. Mely csudálatos újságnak látásán megrettene, és kezét orcájával egyetembe mennyország fölé fölemelé legottan az öt veres fények ez alázatos Katerinának kezeire, lábaira és szívére szállának, őket miképpen nyilak meglikasztván....

Nagytekintélyű alexandriai névadója miatt páratlan népszerűsége ellenére sem tudott különleges kultusza, patronátusa kibontakozni. Újabb ábrázolásaival csak dominikánus templomainkban találkozunk.

Kalendáriumi hatásra született népies neve Széna Kata. Ünnepének időjárásából egyes helyeken termésre, kaszálásra következtetnek.